Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
1931. szeptember 9-én, kilencven éve született Latinovits Zoltán.
Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban.
Elég nehéz bármit is mondani arról a művészről, akit egyszerűen csak úgy emlegetnek: a színészkirály. A leckét felmondani felesleges. Sokan és sokat írtak Latinovitsról, Dunát lehetne rekeszteni a róla szóló cikkekkel és könyvekkel, főleg azokkal, amelyek a halála körülményeivel foglalkoznak. A nagy, örök és valószínűleg megválaszolhatatlan kérdés most is a levegőben lóg: öngyilkos lett, vagy baleset történt azon a végzetes napon, 1976. június 4-én Balatonszemesen? Bár azt hiszem, ez nem is igazán lényeges kérdés. Mert Latinovits Zoltán esetében nem azon kellene morfondíroznunk, hogy milyen módon végződött az élete, hanem sokkal inkább azon, hogy mit hagyott maga után.
Az úgynevezett életművet nagyon is érdemes vizsgálni, a halál oka a bulvár kategóriájába tartozik. Latinovits korai távozása egyenesen következett az életéből és a művészetéből, függetlenül halálának körülményeitől. Aki csak egyszer látta valamelyik filmszerepében vagy színházban, tudja, miről beszélek. Az, hogy két végén égette a gyertyát, alig fed le valamit ebből. Valami kíméletlen, makacs, megalkuvást nem ismerő szellemi és lelki izzás állandó erőterében élt. Valószínűleg akkor is, amikor nem látta néző és nem figyelte kamera minden mozdulatát. Alkatilag volt ilyen, s ez az alkat az esetek döntő többségében végül önmagát emészti el.