Névtelen szentek között nőttem fel – Petrás Mária a Mandinernek

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Igaz, hogy harminchárom évesen tanult meg magyarul írni?
Igen, önszorgalomból. Gyermekkoromban nem járhattam magyar iskolába. Ez egy életre ráteszi a bélyegét az ember kulturális felkészültségére, műveltségére. Hiába próbálom pótolni, egyszerűen nem győzöm. Amit általános és középiskolában nem tanul meg az ember, annak a helyén betölthetetlen űr marad. Sokszor voltam kénytelen ahhoz a tudáshoz visszanyúlni, amelyet nem az iskolából, hanem otthonról hoztam. Amikor harmadszor jártam Magyarországon, az egyik rendezvényen kaptunk egy füzetet, hogy jegyzeteljünk. Ma is megvan. Olyan – ma már természetesnek tűnő – szavak vannak benne, amelyeket akkor nem értettem, és feljegyeztem, hiszen nálunk még a nyelvújítás előtti magyart beszélik. Engem otthon Márisnak szólítanak, emlékszem, ahányszor a találkozón elhangzott, hogy „máris nézem”, „máris mondom”, állandóan felkaptam a fejem, hogy hozzám szólnak. (Nevet) Ma már kicsit jobb a helyzet, hiszen vannak csángó gyerekek, akik az iskola egy részét Erdélyben végzik, átmennek Csíkszeredába vagy a Gyimesekbe.

Az ön útja is átvezetett Erdélybe, később pedig Magyarországra.
Tíz osztályt kellett elvégeznünk Csángóföldön, utána a fiúkat elvitték szakiskolába, az én eredményeimet pedig Hétfaluban vették be hat másik lányéval. Az ottani elektro­technika-osztályba kerültem, ami egy gyár szakiskolája volt. Úgy tanultam, mint a veszedelem, mert féltem, hogy édesapám kivesz, ha csak közepes vagyok. Heten voltunk akkor testvérek, és éppen született a nyolcadik. Én voltam a legidősebb. Nagyon kellett otthon a munkaerő. Miután országos versenyt is nyertem, rájöttem, fogalmam sincs, mit keresek én abban az iskolában. Befejeztem végül az elektronikát maximummal, de közben kerestem a művészeti iskola lehetőségét, mert az érdekelt. Így kerültem grafika szakra Brassóba.

Ha jól tudom, a művészeti iskolás diplomamunkája körül akadt némi kavarodás.
Valóban nem ment zökkenőmentesen. Nekem evidens volt, hogy az archaikus világgal szeretnék foglalkozni a diplomamunkámban. Szerettem volna odahaza, Diószénen a főút menti csargó (kút, forrás – a szerk.) mellé egy magas keresztet készíteni, tele magyar motívumokkal. Voltak, akik azt mondták, ez maradi és idejétmúlt. Visszaválaszoltam, hogy mást viszont nem akarok tanulni. Nem hiszek abban, hogy csak azért vagyunk a világon, hogy élvezzük az életet. Aki nevelt már gyereket, tudja, mit jelent az embernek feladni önmagát – és ha valaki feladja magát értem, akkor azzal az élettel nekem feladatom van. Úgy éreztem, lehetőséget kaptam; tartozom annak a világnak, ahonnan jövök, ami felnevelt. Akkoriban azt gondoltam, végünk van, hogy az a régi kultúra, azok a motívumok és szokások, melyek a gyerekkoromban még megvoltak, a végüket járják. Féltem, hogy ugyanabban a sorsban lesz részünk, mint Krisztusnak: halálra vagyunk ítélve. Az akkori pap – aki nagyon magyarellenes volt – végül nem is engedte, hogy megvalósítsam azt a munkát, így egy másikat készítettem, amely azóta a dévai ferences templomban van kiállítva.

Milyen volt először átlépni a Regátból Erdélybe?
1974-ben hagytam el először Bákó megyét. Óriási volt a különbség. Tizenöten kísértek minket, két helyen kellett átszállni száznyolcvan kilométeren. Az első nap, mikor felolvasták az osztálynévsort, figyeltem, kinek van magyar neve. Volt még pár magyar az osztályban, Keresztúrról jöttek a gyermekotthonból. Azonnal odamentem hozzájuk, és összeismerkedtünk. Minket, moldvaiakat nagyon lenézett az ország, primitívnek tartottak bennünket, mondván, Románia legfejletlenebb régiójában élünk. Persze az igazság az, hogy a rezsim nagyon figyelt arra, hogy Moldva véletlenül se legyen fejlesztve, alig voltak gyáraink, a munkaerőt Erdélybe és Havasalföldre vitték. A hetvenes években buszok jártak be a falvakba Gyergyóból és Bukarestből, vitték el a fiúkat. Senki nem tudta, mikor jönnek, egyszer csak érkeztek, a családok meg hívták haza az erdőről a fiatalokat, hogy menjenek. Két-három óra alatt már tele buszok mentek vissza. Ilyen világ volt. Ez volt a kitörési pont. Magyarországra 1990-ben jöhettem először. Akkor tapasztaltam meg, hogy Erdély és Magyarország között sokkal kisebb különbség van, mit Moldva és Erdély között.

Milyen volt ekkoriban a kapcsolat a moldvai csángók és az erdélyi magyarok között?
Lehetett érezni a különbséget. A székelység nagyon zárt volt akkoriban. Nem akart keveredni még velünk sem, féltették a magyarságukat abban a rendszerben. A lányomat a hétfalusi plébánián kereszteltük, a fiam pedig ott volt elsőáldozó. Megmondom őszintén, székely ruhába öltöztettük fel, nem akartam csángó ruhát ráadni. Azt szerettem volna, hogy a gyermekem egyenlőnek érezze magát a többiekkel. Ez azóta sokat változott, de én a többi magyarral úgy igazán egyenlőnek először Magyarországon éreztem magam.

Milyen a csángó identitás? Igaz, hogy elsősorban katolikusnak vallják magukat, s csak azután jön a nemzetiség?
A hit volt évszázadokig a kapaszkodó, ami megtartott minket – katolikusok az ortodox tengerben. Az ortodoxia államvallás Romániában, ilyen körülmények közt kell feltalálja magát a katolikus egyház. Ezért is nem engedték nekünk mostanáig a magyar misét. Korábban volt egy jóslatom, hogy majd akkor fogják megengedni, ha már elvész a nyelv. Sajnos így is történt, de még mindig jobb, mintha nem történt volna meg. Nem a huszonnegyedik, hanem a harminchatodik órában vagyunk. Kénytelen vagyok a csodákban hinni. Valaki egyszer megkérdezte, hogy lehet, hogy hisszük, hogy valaha lesz még magyar világ Csángóföldön. Azt feleltem, hatalmas impériumok szűntek meg úgy, mintha sosem lettek volna. Nem tudni, a történelem miként forgatja a világot, ezért a szórványt és a peremeket sosem szabad magukra hagyni. Csángóföld nagyon nehéz helyzetben van, a történelem során minden lehetséges eszközzel azon voltak, hogy elrománosítsák a magyarokat. 1993-ban egy szibériai fellépésem alkalmával hallottam hasonlóról. Az ottani őslakosok érdekvédelmi szervezetének vezetője mesélte nekem, miként végezték ott a kiirtást: először elvették a sámánjaikat, aztán elvették a szokásaikat, majd összeszedték őket falvakba – addig tíz-húsz kilométerre laktak egymástól –, teljesen megfosztották őket az identitásuktól, gyökereiktől.

Mikor kezdett lazulni az erőteljes magyarellenesség?
Nem olyan régen. A 19. században még megölték azt a papot, aki magyarul misézett, most, a 21. században, noha anyanyelvi oktatás nincs, vannak fakultatív iskolák, és vannak akadémikusaink. Sajnos mára annyira elrománosodtak a falvak, hogy nincs lehetőség anyanyelvi osztályok indítására. 2010 óta – bármennyire támadják is ezt a kormányt – érezhetően jobban megy a sorunk, lehet magyar állampolgárságunk, teljes jogú magyarként élhetünk ezen a világon. Magyarország felkarolta a csángókat. Régebben megtörtént, hogy egy magyar faluban felszenteltek egy papot, aki engedélyt kért, hogy magyarul is mondhasson pár szót a híveknek. A püspök megengedte, de két román pap ledobta a ruháját az oltárra, és otthagyta a misézést. Még két rövid történet összehasonlításként: 2009-ben halt meg édesapám. Édesanyám leküldött a paphoz, hogy beszéljem meg a temetést. Azt mondta, rendben, csak ne halljon magyar iskoláról, magyar miséről és autonómiáról. Az feleltem neki: atya, én nem politizálni jöttem, hanem hogy eltemessem édesapámat. Nálunk a sírnál szöveggel siratják a halottat, mindenki mond egy mondatot. Persze nem hangzott el egyetlen román mondat sem, mire a pap olyan ideges lett, hogy kiabálni kezdett: „Fejezzétek be végre!” Mi nem hallottuk, mert sírtunk, egyik sógorom viszont meghallotta, megrántotta a pap reverendáját, és azt mondta: „Nem, maga fejezze be, atyám!” Amikor a tor után ajándékot vittem a papnak, haragosan rám pirított. Mondom: atya, ugye nem gondolta komolyan, hogy még siratni sem sirathatjuk magyarul édesapámat? Soha nem beszéltem vele románul, nem fogom úgy temetni. Édesanyám rá tíz évre, 2019 őszén halt meg. Ekkor már új pap volt a faluban, aki sokkal barátságosabb volt. Meg is köszöntem neki, mennyire jólesik, hogy emberszámba vesz minket. Biztosan Jézus is ezt akarta. Először tapasztaltuk ezt 1990 után az egyház részéről. Senki nem szólt ránk, hogy magyarul siratjuk édesanyánkat. Az egyházban is történt némi változás, ekkorra a jászvásári püspökségre a régi csángó püspök helyett egy szucsávai érkezett. Az előző alatt nem lehetett magyar mise, most havonta egyszer van.

Önnek mit jelent csángónak lenni?
A csángóságon én egyfajta ősmagyarságot értek. Nekem még megvan az ősgyökerem. Ízig-vérig magyarnak érzem magam, az őseim is mind azok voltak. Nemegyszer volt olyan álmom, amelyben a sejtjeimet mint az őseimről készült kicsi képeket láttam. Úgy éreztem, olyan sokrétű vagyok, mint a halon a pénzek. Amikor éneklek, mindig előhívom ezt az érzést. Sokszor kaptam meg, hogy idealizálom a csángó létet. Hát, ha így tetszik, akkor igen, amit jónak tartok, azt idealizálom.

Csángóföld a régi kor természetvallásának, babonáinak, hiedelemvilágának és a kereszténységnek egészen izgalmas keveredését őrzi.
Gyermekkoromban még teljesen középkori állapotokat őrzött. Az a világ – minden túlzás nélkül – mindent tudott. Emlékszem, édesanyám mindig visszavágyott a szülőfalujába, Klézsébe, én ott láttam azokat a szent embereket, akiket azóta sem felejtek. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni – Mária, Isten és a szentek erejével gyógyították a testi-lelki bajokat. Egy-kettő nálunk is maradt a faluban. Névtelen szentek között nőttem fel. Emellett megmaradtak régi rítusok és szokások is, például a vízvetés, az ónöntés, a fejelfújás, a babvetés. A mai embereknek nincs már képük erről a világról.

„A felkészülés a mindennapjaink része volt” – mondta egyszer. Kifejtené?
A nagyszüleimnél gyönyörű mintákat láttam. Egyszer mentem meglátogatni a kilencvenhat éves nagymamámat, mikor már beteg volt. „Mit még csánn, mámóka?” – kérdeztem. „Jaj, mit csánnjak, Máriska? Ne itt ne, várom a Jóistent, hogy jöjjen utánnam, de nem tudom, hol jár, mert nem még jön.” Kacagott egyet, fülig ért a szája. Így öregedett meg, így várta a halált. A mindennapjaink része volt, hogy fel kell készülni a következő világra. Az, hogy ebben a világban mindent megteszel, nem volt elég. Minden napban ott volt, hogy csak ideiglenesen vagyunk a földön. Az önzőség bűn és az ördög dolga volt abban a világban. Úgy hívtuk, „a nem tisztáé”. Ezek a rossz erők mára túlsúlyba kerültek. A régi kor emberei még nagyon óvták magukat a rossz szellemektől, a házat az utolsó sarokig kifüstölték szentelt virággal és egy csipet cukorral. Nem akkor volt tiszta a ház, amikor kiseperted, hanem mikor ki is füstölted. Na, akkor aztán olyan ünnepi hangulat lett, hogy szinte suttogni kellett bent. Ma már nem tesszük meg ezeket. Sok mindent újra kellene gondolnunk.

A moldvai csángóknál is akkora Mária-kultusz van, mint a gyimesieknél?
Igen, előre van véve, megelőzi az Istent. Az első ima, amit tanítottak nekem, így hangzott: „Mária, Mária adjon pápát” (étel – a szerk.). Sokáig azt hittem, ez az Isten neve. „Ha Mária megsegít…” – mindig így mondták az öregek. A hajnali és az esti harangszó is Mária-harangszó volt. Mária imádságos harangozásával kezdődött a nap, és azzal is ért véget – áll a hitvallásomban. Ha telihold volt, abban is Mária arcát láttuk, ha újhold kelt, neki tettünk a fejünk alá szentelt virágot, hogy megláthassuk a jövőnket. Mária-imádságok, Mária-kilenced, őt kértük, hogy betegség ellen segítsen, vagy mutassa meg a jövendőbelinket. Sokat imádkoztunk hozzá. Szinte példaképünk volt. Az összeolvadásig benne voltak ezek a dolgok az életünkben. Volt ennek egy elképesztő szépsége. Alázatosnak kellett lenni, nem volt határ, hogy meddig, hiszen Mária is rengeteget szenvedett.

Hová tűnt a szakralitás az emberek életéből?
Teljesen felborult a szakrális és a profán élet között az egyensúly. Csángóföldön mindennap volt mise, mára a szakrális életünk kiszorult csupán vasárnapra. Teljesen elszakadtunk az égiektől. Nehéz lett minden, már képtelenek vagyunk megélni dolgokat. Ezernyi kérdés közt keresgélünk, és nem látjuk, micsoda fény van bennünk, hogy egy darabka az Istenből bennünk van. Mindenki látja már, hogy rossz irányba tartunk, nincs mérték, nincs lépték, nincs tapintat. Valahol elszakadt valami, és nem tudunk visszatalálni oda, ahonnan újra lehetne kezdeni. Ki kell hogy alakuljon egy belső igény: Uram, nekem nem elég csak az anyagi világ, mutass meg nekem valami mást is, egy szálat, ami összeköt veled és a felsőbb világgal, máskülönben nem értem az életem. Gyermekkoromban volt egy angyalarcú papunk, akivel rengeteget imádkoztunk. Azt mondta, imádkozzunk kitárt karral, mint Krisztus a keresztfán. Eleinte könnyűnek tűnt, de aztán rózsafüzért mondtunk, s egyre jobban fájt a karunk. Térdeljünk le – mondta akkor –, és gondoljunk Krisztus szenvedésére. Akkor sem szabadott leengednünk a kezünket, amikor már úgy éreztük, mindjárt leszakad. Egy idő után egyszer csak magától úgy maradt a karunk, és elöntött minket a boldogság. Amikor legyőztük az akaratunkat. Ezt nem lehet tanulni, csak megtapasztalni.

Tartja a szokásokat?
Persze. A férjem a megismerkedésünkkor furcsállta kicsit, hogy miket csinálok, de ma már ha reggel nem gyújtottam gyertyát, mert szaladtam ki a tyúkokhoz, meggyújtja magától. Megszokta, mennyire lényegesek ezek a rítusok.

Tervezi, hogy visszaköltözik Csángóföldre?
1990 után haza akartam menni pár évre, mert biztos voltam benne, hogy valamit meg tudok majd mozdítani, de megfenyegettek, hogy bilincsek várnak rám, ha hazamegyek, és a szüleimet is bajba sodortam volna. Teljesen lenulláztak a szülőfalumban. Szó szerint kiszorítottak a kapun. 1991-ben, amikor a pápa Magyarországon járt, ezer csángót utaztattunk el népviseletben. Nem sokra rá a szülőfalum egyik miséjén a pap az oltárról kiabált, hogy elárultuk az országot egy tál lencséért. „Román kenyeret esztek, és magyarul beszéltek!” – ordította. Az egyik RMDSZ-kongresszuson én mondtam a beszédet a bákói csángó szervezet elnöke helyett, mondván, én úgyis Magyarországon tanulok, nem eshet bajom. A beszéd előtt elmondtam, ki vagyok, és hogy azért vagyok most itt, mert Perka Mihályt megfenyegették. „Magyarország kutyái” – így beszéltek rólunk. Amikor vége volt, a román média körbevett, s nekem álltak: „Ki hazudta neked, te, hogy magyar vagy?” Onnantól fogva egyfolytában cikkeztek a moldvai csángókról. Édesapám és édesanyám is ott ült a misén, mikor a pap azt mondta, hogy Diószénen nincsenek igazi férfiak, mert ha lennének, akkor az ilyen elemeket – mint én és Duma János – már rég bottal zavarták volna el. Sajnos Csángóföldnek már csak egészen kicsi része az, ami kellene, hogy legyen. Kívülről pirosak vagyunk, mint egy alma, de a belsőnket megették a nyüvek.

Mindezek fényében mit tart a hazájának?
A Kárpát-medencét mindenképpen. Sokfelé megfordultam már a világban, és megmondom őszintén, ahol magyarok voltak, és éhség a magyar kultúrára, ott sosem éreztem idegenben magam. Azt hiszem, kultúrafüggő vagyok. Nem véletlen, hogy milyen gyökerű az ember. Én az utamról le nem szálltam, kíváncsi vagyok, meddig élek, és hogy fog alakulni a sorsom.

Hírnök lett a Nemzetközi eucharisztikus kongresszuson. Mit jelent ez önnek, és mit jelenthet a magyaroknak, hogy itt került sor erre a világeseményre?
Amikor felkértek, először el akartam hárítani, hiszen annyi jó ember van Magyarországon; de mondtam, ha még marad hely számomra, akkor szívesen. Amikor átadták az oklevelet, elkezdtem aggódni, mi van, ha nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Azt mondták: „Mária, te már eddig is mindent megtettél.” A magam részéről megpróbáltam a legnagyobb alázattal szolgálni ezt a feladatot. Ami az országot illeti, ez hatalmas lehetőség volt arra, hogy megismerjenek bennünket. Hiába cincálta szét Trianon a Kárpát-medencét, Magyarország kulturálisan hatalmas ország, tele tehetséges emberekkel. A világ végre láthatta, hogy egyáltalán nem olyan sötét a helyzet, ahogy azt külföldön leírják. Az emberek udvariasak, kedvesek. A kongresszus sokat tudott adni azoknak is, akik labilisabbak a hitben. Én a műsoron többször is elsírtam magam. Hihetetlen volt, amit sugárzott magából. Úgy éreztem, most végre egész lett a magyar népművészet, mert ott van benne a hit is. Ott a tánc, az ének, a zene, a formák, s már ott van a hit is. Most kerek egész, hiszen kapcsolódik a felsőbb erőkkel is. Pont, mint régen – a tömjénfüst, a harangszó, a csillogás és a tisztaság mellett meg kellett teremteni egy állapotot is: az ünnepet, a vibrálást. Ez többrétű állapot, amelyben már a szellem is benne van, és az ember szinte csak beereszkedik, beengedi a lelkét ebbe az emelkedett mezőbe, táncol az e világ és a túlvilág között. Nem szabad visszafognunk magunkat, nem szabad félni, csak mert ordítanak a farkasok. Nekik az a dolguk. Minél hangosabban ordítanak, mi annál erősebben tartsuk magunkat ahhoz, ami a dolgunk. 

Nyitókép: Földházi Árpád