Az első magyar lapszerkesztő nő

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.

Tíz év után, négy gyermekkel az oldalunkon nehéz kilépni egy házasságból és visszaköltözni szüleink házába. Lelkileg és anyagilag is megviseli az embert egy ilyen döntés, és legtöbbször a környezetünkben élők elmarasztaló pillantásait is el kell tudni viselni. Mindez fokozottan így lehetett az 1800-as évek közepén, mégis a válás mellett határozott Kánya Emília 1857-ben, tízéves házasságot felbontandó nyújtotta be a válókeresetet férjével, Feldinger Gottfrieddel (későbbi Földényi Frigyes) szemben. „És itt kezdődik az én önálló életpályám, amelyen gyermekeimért és magamért dolgoznom kellett, mert a tartási díjból majdnem csak koldulni lehetett volna. Most kezdtem, még a perem folyama alatt szorgalmasan írni, és nem az íróasztalom fiókja számára, hanem kereseti célból is. Kedvvel dolgoztam, örömmel írtam novellákat, és – boldog voltam tapasztalni, hogy – minden munkám kiadót talált és tisztességesen meg is fizették” – írja emlékirataiban. Kánya a kényszer hozta döntés nyomán az ország első női lapszerkesztője lett.

A pszichológia régóta tudja: ahhoz, hogy a jobb élet reményében bátor döntést hozzunk, kell valami, amiből erőt merítünk. A jól funkcionáló családban töltött, kiegyensúlyozott gyerekkor is alapként szolgálhat. Emília édesapja, Kánya Pál tanár, később iskolaigazgató volt, a pesti evangélikus gimnáziumban dolgozott, az egyház berkein kívül és belül egyaránt kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezett. Anyjáról Emília mint „egyszerű, de okos” asszonyról, „végtelenül jó anyáról” emlékezett meg, akinek „csak ha olvasott, nyugodott a keze”. A lány az irodalmat gyerekkorától szerette, többek között ifjúkori naplói nyomán készítette el élete végén a Réges-régi időkről című emlékiratait.