Fogy a levegő Ukrajna körül: újabb ország mondott határozott nemet Zelenszkijnek
Egyre kevesebben szeretnék, ha eszkalálódna az orosz–ukrán háború.
Számos nagy horderejű kihívásnak kellett megfelelnie Angela Merkelnek kancellársága tizenhat éve során nemcsak Németországban, de az Európai Unió de facto vezetőjeként a kontinensen is. Hitelválság, majd az abból kialakuló eurózóna-válság, krími konfliktus, migrációs krízis, brexit, koronavírus-válság. A tizenhat évből tizenhárom európai szinten inkább volt permanens válságkezelés, mint stabil építkezés vagy valamilyen vízió felvázolása.
Egy kihívásnak azonban nem tudott megfelelni a kancellár – ez a múlt vasárnapi eredmények alapján nyugodtan kijelenthető –, ez pedig a megfelelő utód kiválasztása. Vasárnap óta tudjuk, hogy Armin Laschet megkérdőjelezhető választás volt Merkel és a CDU részéről. Nemhiába nem ő volt az eredeti jelölt, csakhogy Annegret Kramp-Karrenbauer bő kétévnyi főtitkárságot követően lemondott a párt vezetéséről és ezzel kancellárjelölti ambícióiról is.
A fent említett, egész Európát érintő válságokból Németország sem földrajzi elhelyezkedését, sem uniós gazdasági erejét tekintve nem maradhatott ki. Ezért is lett a német politika és személy szerint Merkel álláspontja az elmúlt bő egy évtizedben igazodási pont számos tagállam számára.
Merkel kancellársága jól indult, a hivatalba lépése előtti évben tíz taggal bővült az Európai Unió, többek között Németországgal határos és a német gazdasági érdekszférába zökkenőmentesen illeszkedő új tagállamokkal. A 2000-es évek német gazdasági csodája, illetve a szocialista Gerhard Schröder munkaerőpiaci intézkedései – amelyekbe belebukott – is segítették az új kancellárt. Alappillérei az erős gazdasági növekedés és a rugalmas munkaerőpiac voltak.
Ehhez képest a tizenhat évnyi kancellárság úgy ért véget múlt vasárnap, hogy történelmi mélypontra zuhant a CDU–CSU támogatottsága. A már jó ideje tartó tendencia lassú eljelentéktelenedést, kiüresedést hozott, amelynek végén középpárti státuszba került a szövetség.