Amin nem fog a puskagolyó

„Rézbőrű volt az alkony” – A magyar indiánozás címmel látható kiállítás év végéig a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kiállításhoz időzítve megjelent egy antológia is, amelyben hetvenkilenc kortárs magyar író és költő szerepel „indiános” szövegekkel. Azt nyilván pontosítani vagy árnyalni kellene, hogy mit is jelent tulajdonképpen az „indiános” szöveg. Ha rövidre akarnám zárni, talán azt mondhatnám, hogy egyszerre jelent sok mindent és semmit. Mert ez a sok mai magyar szerző – köztük jómagam is, de erről a továbbiakban diszkréten hallgatok – mind a maga sajátos módján viszonyul az indiánsághoz.

A kiállítás egyébként a huszadik század elején felbukkanó hazai indiánozás nagy alakjainak állít emléket. Baktay Ervin, Borvendég Deszkáss Sándor vagy Cseh Tamás nem lehetett valódi indián, bennük is inkább egy alapvetően romantikus kép élt arról, milyen lehetett az autentikus indián élet. Ennyiben a kiállítás ugyanúgy egy képzeletbeli, vágyképektől átjárt, közép-európai színekkel átszőtt világot mutat, mint az antológia. Amelynek címe egyébként Az utolsó indiánkönyv. Az, hogy utolsó, már olvasás előtt a melankólia erőterébe helyezi a könyvet. Mintha már a cím is azt sugallná, hogy valami végérvényesen befejeződött, valami mindörökre elmúlt. Az európai embernek az indián életforma már egy évszázaddal ezelőtt is nagyon távoli volt. Egyfajta árkádiai létezésnek tűnt. A romlatlan természettel együtt lélegző, ártatlan és naiv indián képe mélyen beivódott az európai kultúra rétegeibe, természetesen olyan közvetítőkön keresztül, mint Karl May vagy James Fenimore Cooper. A Winnetou vagy Az utolsó mohikán képezi legtöbbünk indiánképének alapjait, ne szépítsük. De ezzel nincs is baj igazán, legfeljebb csak akkor, ha a felnőttkor küszöbét átlépve még mindig azt gondoljuk, hogy ezeknek a máskülönben kitűnő regényeknek bármi közük lehet az úgynevezett valósághoz.