Utat találni az emberek szívéhez – Fabók Mariann színművész a Mandinernek

Ferenczi-Bónis Orsolya interjúja a Mandiner hetilapban.

Szeptembertől a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínészosztályát fogja tanítani. Meglepte a felkérés?
Korábban egy bábrendező szakos hallgató engem választott mentorának, és végigkövette A fekete kakas alkotófolyamat. Az előadás bemutatóját Zsámbékon és a budapesti Nemzeti Színházban már a teljes bábszínész- és bábrendezőosztály megnézte. Az ő kíváncsiságukat tolmácsolhatta volt osztályfőnököm, Meczner János, amikor felkért, hogy segítsem őket egy kurzus erejéig, amelyre végül a járvány miatt 2021 elején került sor. Remek élmény volt megtapasztalni a fiatalok új energiáit, friss erőit. Amikor Vidnyánszky Attila állást ajánlott a Színművészeti Egyetemen, elsőre megijedtem a feladattal járó kötöttségektől, de fiatalkorom művésztanárai abban erősítettek meg, hogy alkotóként nem érezhetjük úgy, hogy csak az alkotás a feladatunk, át is kell adnunk a tudást, amelyet megszerzünk, hogy a fiatalok útravalóként magukkal vihessék. Minden hivatás megmaradásának a záloga, hogy a szakmai tudást továbbadják. Bízom benne, hogy jó tanáruk tudok lenni. 

A felvételi már lezajlott, az osztály összeállt, lehet készülni szeptemberre.
Erős osztályt tudhat magáénak Lénárt András, a bábosok osztályfőnöke – sok tehetséges fiatalt taníthatunk szeptembertől az egyetemen. Számomra kifejezetten izgalmas volt a felvételi időszaka is, és álmomban sem gondoltam, hogy ennyire fogom vágyni a tanítást és azt, hogy végre megkezdődhessen a hallgatókkal a közös munka.

Még óvodások voltak a lányaim, amikor először néztük meg A halhatatlanság országa című elő­adását, és először láttunk egyszemélyes bábjátékot. Magával ragadó, sziporkázó és elképesztően bravúros volt, ahogy minden szereplőt élővé varázsolt a színpadon, és egy pillanat töredéke alatt váltott, bújt egyik szereplő bőréből a másikéba. Sűrűn van erre lehetősége ezen a nyáron?
Rengeteg előadásunk van, nagyon örülünk annak, hogy ilyen hosszú böjt után végre újra találkozhatunk a közönséggel. Mostanában a gyermekeknek szóló művek mellett nagy érdeklődés fogadja felnőttelőadásainkat is. Hála Istennek, sokfelé járunk. Az anyaország kisebb-nagyobb települései mellett – örömünkre – gyakran ellátogathatunk a Felvidékre és Erdélybe is.

Mennyire fogékonyak a digitális világba született gyerekek és kiskamaszok a bábelőadásra?
Az előadások alkalmával érződik az, hogy milyen környezetben vagyunk. Amikor Erdélyben járunk, és ott is olyan területeken – például Csíkban –, ahol a történetek hallgatása még gyakorlat, egészen másként jut el az előadás a befogadókhoz, mint egy olyan közösségben, amelynek életét jobban átszövi a zaklatottság vagy a digitális világ. Azt hiszem, hogy nem az eszközök jelenléte a legnagyobb probléma, hanem hogy van-e más rajtuk kívül, és milyen mértékben van. Azokon a helyeken, ahol harmónia van a lelkekben, kiválóan sikerül a találkozás, és van, ahol kevésbé tudjuk áttörni a falat.

Kislányként színészi pályára készült.
Egész kiskorom óta bennem volt, rejtegettem, féltettem a tervemet, hogy színész szeretnék lenni. De a vágy velem maradt, ezért a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai szakára jelentkeztem. Végül a bábszínészosztályban végeztem, mert időközben megismertem a báb műfaját.

Szerelem volt első találkozásra?
Igen, bár csak utólag értettem meg, hogy miért kanyarította úgy a sorsomat az élet, hogy létrejöjjön ez a találkozás. Nem vezetett ugyanis egyenes utam az SZFE-re, mivel a prózai szak második rostáján kiestem. Mikor az egyetem lehetősége szertefoszlott, kissé későn észbe kapva a Kolibri Színház stúdiójába találtam pótfelvételi lehetőséget. Ott báboktatás is volt. A színházban első mestereim, Szívós Kari és Török Ági csodálatos érzékenységgel vezetgettek be bennünket a bábozás világába, az ő hatásukra zártam a szívembe a műfajt. Amikor elvégeztem a stúdiót, éppen indult a Színművészetin bábosztály, nem volt kérdés, hogy oda jelentkezem. Csodálatos tanáraim voltak az egyetemen, a mai napig fontos szereplői az életemnek.