De mit adnak nekik a tálibok?

Wagner Péter írása a Mandiner hetilapban.

A világ még emészti a sokkot, amit a tálibok két héttel ezelőtti villámhadjárata jelentett, és ami Kabul vér nélküli elfoglalásával végződött. A kudarc nem is lehetne nagyobb, mint hogy a győzelmet egy olyan rendszer ellen érték el, amely a Nyugat, de főleg az Egyesült Államok masszív támogatását élvezte az elmúlt két évtizedben. A fókuszt egyelőre a kabuli repülőtér kaotikus jelenetei határozzák meg, ahol afgánok tízezrei zsúfolódtak össze annak reményében, hogy valamilyen módon sikerül elhagyniuk az országot a nemzetközi erők működtette légihíd segítségével.

A társadalom egy részén úrrá lett a kétségbeesés: a Nyugat elárulta őket; ez a kör volt leginkább haszonélvezője az elmúlt évtizedek pénzesőjének. Az erőforrásokhoz – legyen az fejlesztési segély, állami karrier, külföldi ösztöndíj – való hozzáférés tovább torzította az amúgy is meglevő ellentéteket. Így lett az, hogy az afgánok többsége a kezdeti lelkesedés után nem érezte magáénak ezt a kívülről hozott demokráciát (lásd keretes írásunkat). A politikai ellentétek egyre élesebben jelentkeztek a 2001 után a Nyugatról hazatérő új elit és a hadúrból politikussá avanzsáló régiek között: az USA intenzív és néha fenyegető közvetítése nélkül a felek már rég egymásnak ugrottak volna.

A választási visszásságok mellett tucatnyi más adat is jelezte, hogy Afganisztán sajnálatos módon már csak a felszínen mutatja egy működő demokratikus állam képét. A korrupció tekintetében sereghajtónak számított, a nepotizmus, a kiskirályok befolyása – amely sosem szűnt meg – ismét erősödni kezdett. Évről évre nőtt a máktermelés és a szegénységi küszöb alatt élők aránya is. Előrelépést csak a valóban vibráló afgán média és a nők életterének városokban tapasztalható kiszélesedése jelentett, ezek a Nyugat számára a legeladhatóbb eredménynek is számítottak.

Az afgán demokrácia mindvégig megmaradt egy nyugati-amerikai kísérletnek, amely végül fenntarthatatlannak bizonyult, és a helyiek többsége levetette magáról. Persze hogyan is tudott volna ilyen rövid idő alatt gyökeret verni, ha Afganisztánban nemcsak hogy nem volt demokrácia korábban, de a törzsi, kláni és egyéb identitás­formák meghatározta társadalom normái és szokásai is az egyik legkonzervatívabbnak számítanak az iszlám világban. Ez persze nem azt jelenti, hogy a lakosság az iszlám szélsőségesen konzervatív értelmezését képviselő tálibok berendezkedésére vágyik, egyszerűen annyit, hogy amit idáig láttunk, az nem vert gyökeret, csak egy szűk rétegben – amely most elmenekül.

Puhulás vagy színjáték?

Az afgán lakosság és a nemzetközi közösség számára épp az az egyik legnagyobb dilemma jelenleg, hogy miként is értékelje a tálibokat. Az utóbbi időszakban tett megnyilatkozásaik és cselekedeteik többsége szöges ellentéte mindannak, amit 1996 és 2001 között tettek. A szakirodalom az elmúlt húsz évben megfigyelt bizonyos mértékű puhulást, de ez természetszerűleg nem a politikai és katonai területre vonatkozik, hanem a lakosság élet­körülményeinek alakulására.

A tálibok mintegy tíz évvel ezelőtt hátat fordítottak oktatásellenes fellépésüknek, felhagytak az állami iskolák felrobbantásával, a tanárok megölésével, fenyegetésével. Az utóbbi években uralmuk alatt levő területen volt, ahol engedték az állami oktatást, és volt, ahol csak a vallási iskolákba, a medreszékbe lehetett járni, a lányoknak ott is csak negyedik osztályig. Volt, ahol újjáépítették az amerikaiak által lebombázott bazárt a közösségi fürdővel, szépségszalonokkal és magánorvosi rendelőkkel, és volt, ahol ezt nem engedték. Volt, ahol megkövetelték a nőktől a burka viselését, és volt, ahol belefért a kendőviselés is.

Ezek azonban függetlenek voltak a politikai követelésektől, az egyeduralom megteremtésének igényétől és a demokratikus állam intézményeinek támadásaitól. Politikusok, ügyészek, újságírók vagy mint legutóbb egy humorista, mind a tálibok célkeresztjébe kerültek, ami növelte a félelmet a városi lakossági körében, és végül Kabul elestével pánikhoz vezetett. Ezek után hiába jönnek a tálibok azzal, hogy szeretnék átvenni az előző rendszer bürokráciáját, hiába hirdetnek amnesztiát minden személynek, aki együttműködött a nyugati katonai erőkkel vagy a korábbi kormányzattal. Az első nemzetközi sajtótájékoztató első kérdését Kabulban egy női riporter tehette fel – a magántelevíziók továbbra is működhetnek női műsorvezetőkkel. A tálibok megnyilatkozásai szerint akár női tagja is lehet majd a kormányuknak. Amikor még az inkluzív szó is elhangzik a kijelentéseik között, az ember nem tud másra gondolni, csak arra, hogy a Nyugatot jól ismerő pr-tanácsadóik is vannak.

Két hét után annyit látni, hogy a városi lakosság fél vagy egyenesen menekülne. A tálibok szeretnék újraindítani az országot, mintha mi sem történt volna az elmúlt húsz évben, mintha nem az ellenkezőjét tennék most, mint amit korábban mondtak. Jelenleg úgy tűnik, sok homok van a gépezetben. Az afgán bürokratákat erőszakkal kell visszaterelni íróasztaluk mögé. A megváltozott tálibokról szóló narratívát fokozatosan rombolják a közösségi médiában felbukkanó hírek egy-egy tolmács, újságíró kivégzéséről vagy a nők zaklatásáról. A nemzetközi közösség kivár, az ország költségvetésének felét jelentő segélyeket befagyasztotta.