Az ötkarikás álmok nyomában

Még javában tartanak Tokióban az olimpiai játékok, a világ legnagyobb sportünnepe, s nekünk, magyaroknak már eddig is évekre kiható élményrengeteget adott. Hajlamosak vagyunk ilyenkor az éremtáblázatot fürkészni, bonyolult statisztikákat kovácsolni, esélylatolgatni bőszen, pedig sokkal tanulságosabb a teljesítmény mögötti emberi történeteket kihangosítani. És ilyenekben szerencsére bővelkedik az olimpia – még akkor is, ha laboratóriumi körülmények között, nézőktől elzárva zajlik egy szépen megkomponált japán falanszterben.

Kezdődött Szilágyi Áronnal, aki előtt a sporttörténelemben soha senki nem tudott vívásban egymás után három alkalommal egyéniben diadalmaskodni. Az ő sikertörténete mögött is számos kudarc, elbizonytalanodás, feladás feszül, még ha nem olyan látványosan kellett is feltámadnia, mint másik aranyérmesünknek, Milák Kristófnak. Az ő esetük nem csupán a kitartás példázata, hanem az emberi nagyságé is: hogy a világsiker árnyékában is lehet szerénynek, emberinek, megközelíthetőnek megmaradni.

Az olimpiai éremesőhöz szokva sokkal nehezebben dolgozzuk fel a „nem úgy sikerült” történeteket, gyakran eluralkodik rajtunk a kollektív csalódásélmény. Talán szükségtelen kiemelni, hogy milyen hihetetlen emberi teljesítményből fakad maga a részvétel kiharcolása, arról azonban érdemes szót ejteni, hogy milyen fontos a nemzet támogatása kudarc esetén. A legyőzhetetlenség mítoszát kiépítő Hosszú Katinkára például egészségtelenül súlyos elvárások nehezedtek. Most nem úgy jött ki a tempó, ahogy egy ország remélte, és ezt méltatlan kommentek, sajtótámadások sora követte. Felemelő gesztus volt viszont a sporttársak szinte azonnali kiállása, illetve a miniszterelnöki gratuláció is, ami nemcsak a magyar szurkolók őszinte főhajtása Katinka eddigi pályafutása előtt, hanem alapvető emberi gesztus az épp pályafutása nehéz periódusát élő sportoló felé.