Általános eufóriában vagyok – a Lóci Játszik együttes frontembere a Mandinernek

Ferenczi-Bónis Orsolya interjúja a Mandiner hetilapban.

Született frontember?
Igen, csak ezt sokáig nem mertem vállalni. Mindig is önbizalom­-problémákkal küzdöttem, még most is állandó küzdelem számomra, hogy elfogadjam, érvényes, amit csinálok, nem kellene inkább elmennem kapálni. (Nevet) Persze öt-hat évnyi koncertezés után talán már elhiszem, hogy érdeklem az embereket.

Augusztus 6-án lépnek fel az MCC Feszten. Milyen találkozásra számít az új fesztivál közönségével?
Amikor új fesztiválon állunk színpadra, találgatjuk, hogy milyen lesz az első találkozás, hosszú távú kapcsolat lesz-e belőle – az MCC Fesztről pedig nagyon jó megérzésünk van. A programok szuperek, ígéretesek, nagyon jó zenekarokat válogattak. A fellépésünk napját simán végigtombolnám akkor is, ha a Lóci Játszik nem szerepelne a műsorlistán.

Énekes, basszusgitáros, dalszövegíró, zeneszerző – minek tartja magát leginkább?
Előadónak. Basszusgitárosnak kevésbé, akkor már inkább zeneszerző vagyok. Énekesnek meg sokkal kevésbé, de mivel én írom a számainkat, úgy a leghitelesebb, ha én is adom elő őket. Szeretek színpadon szerepelni, szeretem, amikor a közönséggel sikerül létrehozni a koncert „itt és most” élményét, és tényleg kapnak valami különlegeset. Kiderült, hogy az én dalaimmal ezt én tudom a legjobban átadni.

Egyébként miért a basszusgitárt választotta?
Hetedikesek voltunk, amikor az egyik osztálytársam azzal hívott fel, hogy alapított egy rockzenekart, és ő lesz a gitáros. Ekkor tudtam meg, hogy apámnak van egy basszus­gitárja a padláson otthon, a Vajdaságban. Hazamentünk, és tényleg ott volt egy csodálatos 75-ös Fender Jazz Bass álomhangszer. Így lettem basszusgitáros, körülbelül mint Paul McCartney. (Nevet)

Aztán gimnazistaként már egy elég ismert zenekarban játszott.
Tizenhat évesen jelentkeztem a Műszaki Hiba nevű zenekarba. Underground körökben közepesen ismert volt, de sok helyen játszottunk, pél­dául a Bikini, a Heaven Street Seven, a Hiperkarma előtt. Rengeteg színpadi tapasztalatot tudtam szerezni, nagyon jó volt, de zeneileg más dolgokat akartam csinálni.

Miket?
Tizennégy éves korom óta írok dalokat, és nagyon szeretem. Ha már Paul McCartney-t emlegettem, ő nyilatkozta egyszer, hogy „van, aki naplót ír, én dalokat”. Tényleg így van, a dalok remek időkapszulák, ha meghallgatsz egy számot, visszarepít abba az időszakba, amikor sokat hallgattad. Külön válfaj, amikor az ember saját magát hallgatja vissza, hogy újra átérezze, amit akkor érzett. Úgy gondoltam, fontos lenne, hogy eljussanak az emberekhez a dalaim, de a Műszaki Hiba csapatában fel se merült, hogy dalszerző lehetnék. Szóval a kérdésre visszatérve, dalokat szerettem volna szerezni.

Mikor kezdett énekelni?
Tamás Lászlóval kezdtünk el zenélni, nagyon hasonló volt a zenei világunk, mindketten nagy The Beatles-rajongók voltunk, meg is alakult a saját Lennon–McCartney párosunk. (Nevet) Megmutattuk egymásnak a dalainkat, igyekeztünk jobbá tenni egymás szerzeményeit. Ebből született egy együttes, az lett a neve, hogy Grand Hotel Budapest – még bőven Wes Anderson hasonló című filmje előtt. Kialakult egy kisebb rajongótábor, sokfelé hívtak minket. Aztán a zenekarunk kapott egy felkérést, hogy egy ismerős esküvőjén játsszunk, négyünkből azonban csak kettőnket érdekelt a lehetőség: rajtam kívül a billentyűst, Dobozy Ágostont – vele tizenöt éve zenélek együtt, fantasztikus zenész és ember. Úgy döntöttünk, álljunk össze erre az alkalomra, és hozzunk létre egy partizenekart. Emlékszem, egy velencei nyaralóban próbáltunk, és ahogy megszólalt az együttes, rögtön éreztük, hogy ez jó lesz, magától működik. Az énekesnő mellett én is énekeltem, ezzel elindult az énekesi pályafutásom.

A Lóci Játszik karrierjével együtt.
Nagyjából. Rengeteg helyre hívtak minket, betelt a naptárunk, és olyan helyzetekben találtuk magunkat, hogy például mehettünk volna a Volt fesztiválra játszani, de nem tudtunk, mert egy újabb esküvőre kellett mennünk. Rájöttünk, hogy ez a kettő már nem összeegyeztethető. Két tengely mentén gondolok mindig a zenei produkciókra: az egyik a szórakoztatás, hiszen nekem fontos, hogy azok az emberek, akik eljönnek egy koncertre, jól érezzék magukat, és van egy másik tengely, az pedig a művészi produktum átadása. És számomra ugyanolyan fontos az, hogy jól, szórakoztatóan adjuk elő a dalokat, mint az, hogy érvényes dalokat játsszunk, és az emberek művészi élményben többek legyenek, miután elmennek a koncertről. A szórakoztatás és a művészet keresztmetszetét kellett megtalálni – ebből született a Lóci Játszik. 

Említette, hogy a dalszövegírás különösen fontos önnek. Milyen témák foglalkoztatják? 
Mindegyik dalnak saját története van. Tizenhét éves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy mégsem vagyok költő, és igyekeznem kell minél egyszerűbben megfogalmazni azt, amit gondolok. Rájöttem, hogy arról kell beszélnem, amihez értek, és ami tényleg foglalkoztat. Így született például a Szociálisan érzékeny dal. A másik felismerésem az Ó nincs című számmal született. Rosszkedvem volt, és egy szomorú számot akartam írni arról, hogy ez sincs, az sincs, amaz sincs. Megírtam, közben rájöttem, ugyan megírhatom életem legszomorúbb számát, én valójában nem ilyen típusú csávó vagyok, nekem elég hamar jókedvem lesz a színpadon és az életben is. Könnyen túllendülök a dolgokon. Szóval inkább ezt a szemléletet kellene beleraknom a számokba. Megértettem, hogy nem akarok túl szomorú vagy bonyolult dalokat, mert azokban nem vagyok jó.

Ahogy beszélgetünk, egyre inkább úgy érzem, hogy az önismeret és az önazonosság elsődlegesen fontos önnek.
Hosszú út vezetett ide. 2017-ben megnyertük a Fonogram díjat, és az év felfedezettje lettünk, majd még abban az évben Nagy-Szín-Pad!-győztesek, és játszhattunk a Sziget nagyszínpadán, ez korábban számunkra elképzelhetetlen volt. Ezek olyan élmények, amelyektől nem tudod pontosan felmérni, hogy mennyit érsz. Az a Lóci vagy, aki egyik éjjel még öt félig alvó embernek játszik, mert fél háromkor még teljesíteni kell az esküvői szerződést, vagy az, aki a Petőfi­díj átadóján tizenötezer ember előtt áll a konfettiesőben. Ha pedig a két esemény között pár óra telik csak el, akkor tényleg nehéz megválaszolni azt, hogy melyik vagyok. Ez a helyzet rákényszerít az önmagunkkal való szembenézésre. A zenekar mindegyik tagja szembesült ezzel, viszont erre az alapvető kérdésre rossz válaszokat is lehet adni, az önismeret gyakorlása veszélyes folyamattá válhat. Mi azt az utat választottuk, hogy nem próbáljuk meg a további sikereket hajszolni, nem írunk olyan számokat, amelyekről majd azt mondják, hogy biztos sikeres lesz, aztán mégsem – nekünk a zenekar hosszú távú működése az igazán fontos. Az önismeretben nekem az segített, hogy belevágtam egy pszichoterápiába. Kiváló terapeutát sodort elém a sors, sokat segített, és szuper élmény volt a folyamat. Egy-másfél évig jártam hozzá, mára le tudtuk zárni a terápiát. Olyan eszközöket adott, amelyeket azóta is tudok használni.

Ha már az önismeretnél tartunk, említette, hogy nagyon szeret a színpadon pörögni. Amikor nem koncertezik, hogyan kapcsol ki?
Külön kell választani a színpadi és a magánéleti ént. Nem szerepet kell játszani, de azt tudni kell, hogy aki a klipben meg a színpadon van, az csak egy „felület”. Fontos, hogy az ember hiteles és őszinte legyen, de ennek van egy egészséges határa. Kezdetben, amikor mindig nyitott csokornyakkendővel léptem fel, segített ez a szimbólum, hiszen az életben soha nem járok nyitott csokornyakkendővel. Amikor felteszem, felveszem azt a terhet is, hogy most kiállok az ötven, száz vagy több ezer szempár elé, lejátszom a műsort, és amikor vége van, leveszem, és onnantól az már nem a Lóci Játszik, hanem Csorba Lóránt.

Sűrű a nyaruk, az MCC Feszt után is lesz még számos fellépésük augusztusban. Milyen terveik vannak?
A covidjárvány kiszámíthatatlansága megviselt minket. Most nagyon élvezzük, hogy újra lehet koncertezni, állandóan úton vagyunk, a zenekar minden tagja boldog. Hamarosan kijön a negyedik albumunk, mind­egyik dala, amit írtam, olyan témákkal foglalkozik, amelyek valóban mélységesen érdekelnek. Elvégre már harmincöt éves vagyok, tehát arról akarok írni, ami a saját élethelyzetemből adódik. A párom – akivel egy hete volt az eljegyzésünk – óvópedagógus, és családi érintettség révén is tudjuk, hogy a kisgyerekeknek szükségük lehet különleges foglalkozásokra, ezért együtt létre szeretnénk hozni egy olyan teret, ahol zenei és mozgásfejlesztő foglalkozásokat egyaránt lehet tartani. A menyasszonyom szereti és érti is a szakmáját, én pedig szívesen vállalom vele ezt a kihívást. Számomra gyerekekkel foglalkozni a kreativitás végtelen lehetőségeit nyitja meg. Az, hogy a gyereksereg a legőszintébb közönség, alap, gyerekeket szórakoztatni pedig olyan izgalmas projekt, amire szívesen áldozom az időmet. 

Gratulálunk az eljegyzéshez! Fontos önnek az elköteleződés?
Napok óta általános eufóriában vagyok, pedig nem volt semmi, csak egy lánykérés, meg egy gyűrű – amely ráadásul nagy lett, még ki kell cserélnünk kisebbre –, mégis valamitől úgy érzem, révbe értem. Szerintem az elköteleződés nagyon fontos, mert tényleg éreztem úgy, akár még csak négy évvel ezelőtt is, hogy a szabadság és az elkeseredettség érzése közel van egymáshoz. Gondolhatom úgy, hogy milyen jó, hogy bármit megtehetek, nincsenek kötöttségeim, és gondolhatom úgy is, hogy nincs biztos pont az életemben… Nekem a szülői háttér olyan biztonsági hálót jelentett, amelyről tudtam, bármi történik is velem, megtart. Nagyon jó volt folyamatosan érezni a támogatásukat. Előttem és a menyasszonyom előtt is olyan családmodell áll, amit követni szeretnénk, nem is kell külön gondolkoznunk róla.

Nyitókép: Ficsor Márton