A jazz indiánja – Berkes Balázs bőgős a Mandiner Útravalónak

Sámson Gergely írása a Mandiner Útravaló különszámában

A kora esti napsugarak bearanyozzák a Városmajort, itt találkozunk Berkes Balázzsal, ez a környék az otthona. Mindig is ide járt, az Árkay Aladár tervezte modern templomba. A szemközti Mezzo étterem homlokzatán az ő portréját fedezzük fel Vukán György társaságában, hiszen e falak között rendszeresen felléptek a több mint ötven közösen végigzenélt év alatt.

Nagy Kígyó kalandjai

Az étterem barátságos félhomályában finom zongorafutamok szólnak, Berkes Balázst itt ismerősként köszöntik. Közben leülünk beszélgetni, illetve én inkább hallgatni jöttem, beszélgetőpartneremből pedig feltörnek az évtizedek emlékei.

Berkes elkötelezett résztvevője az indiánmozgalomnak: 83 évesen is járja a természetet. A magyar indiánok valaha sokan voltak. Jó páran disszidáltak, meghaltak, vagy másképp alakult az életük. Berkes Balázs, vagyis Nagy Kígyó régi jóbarátjával, Kóborló Farkassal, azaz Juhász Árpád neves geológussal gyermekkoruk óta tartja az indiánságot. Az egyes törzseknek megvolt a maguk karaktere, a bakonyiak például harcosok voltak, az ő törzsfőnökük volt Cseh Tamás. Berkesék törzsében hangsúlyos volt a lelki tartalom. Fehér Szarvas, azaz Borvendég Deszkáss Sándor könyveiből merítették az indián mint erdei nemes ember ideáját – az indiánság lelki formálódás volt. Számukra alapvetés, hogy az indián jót és jól tesz – az áthallás nem véletlen, hiszen ezek a törzsek részben a cserkészet megszüntetésével összefüggésben jöttek létre.

Tehát ez egyfajta ellenállási mozgalom volt? – kérdezem. „Egyáltalán nem – hangzik a válasz. – Viszont mindenképpen a szabadság megélése, amely többféle okból aktuális volt. Ötvenhat után a természet mellett még a zene tudott visszaadni valamit a szabadság­érzetemből. Motiváló tényező volt számunkra, hogy az improvizációban lehetőség nyílt az egyén szabad megszólalására.”

Amerika hangja

A szülői házban kamarazene szólt Berkes Balá­zséknál. Amikor valami jazzszerűt hallott, mint mondja, jobban kinyílt a füle. Nem csak úgy kiválasztotta a műfajok közül. Nem is szereti műfajnak nevezni, számára a jazz inkább zenei eszperantó.

Valójában mi is a jazz? „Igazán nem lehet tudni – vonja meg a vállát. – Számomra amíg a zenében hallatszik az afrikai tábortüzek visszhangja, addig jazz. A feketéket ebből nem lehet kihagyni. De ahhoz, hogy a jazz mai formája létrejöjjön, kellett az európai zene és az összes folklór, amely többet vagy kevesebbet hozzátett.” Rámutat, hogy ennek a megfoghatatlan zenei világnak mégiscsak kialakult egy jól definiált szakmai elmélete, amelyet fontos tudnia annak, aki jól akarja csinálni.

A zenében a legfontosabbnak az egységet, a másik zenésszel való partnerséget tartja. A szólista és a kísérő nem hagyhatják egymást figyelmen kívül, érezniük kell, hogy a másik merre akar menni. „Jobban kell a másikra figyelnem, mint magamra” – mondja. Tapasztalatai szerint ezt az adom-veszem társasjátékot szűk körben lehet igazán jól játszani.

„Jazzbőgőstől soha az életben nem tanultam – folytatja aztán nevetve –, azt csak tanítottam. De tanítva lehet a legjobban tanulni, hiszen a tananyagot is magunknak kellett összeállítanunk. A jazzt jó zongoristáktól, velük játszva sajátítottam el. Az első jazzharmóniákat az Amerikában élő Szabó Gábor egyik növendéke, Bordó mutatta nekem.”

Berkes Balázs 1962-től tizenhét évig zenélt a Magyar Rádióban, a big band átalakulásával a Stúdió 11 zenekar alapító tagja volt. „A rádió mellett félállásban tanítottam – emlékezik vissza. – Kénytelen voltam a pedagógiával is foglalkozni, hiszen itthon is szükség lett a jazzoktatásra. Onnantól, hogy otthagytam a rádiót, a tanításnak szenteltem az időmet, mellette persze rengeteget koncerteztünk belföldön és külföldön. Fantasztikus művészekkel, hazai és külföldi kollégákkal zenélhettem együtt. 1965-ben alakult meg a jazz tanszak a konzervatórium, azaz a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola égisze alatt. Majd 1988-ban a jazztanszék, amely már a Liszt Ferenc Zeneakadémiához tartozott. Negyvenkét évet végigtanítottam.”

A jazz iránt először az egyetemista korú fiatalság érdeklődött. Fel-feltűntek jazzt játszani próbáló zenekarok, amelyeket időnként kitiltottak bizonyos helyszínekről. „A hatalom szemében a jazz a rendszerellenesség, a kozmopolitizmus és az amerikanizmus megtestesítője volt, ezért megpróbálta negligálni. De nem sikerült neki” – mosolyodik el Berkes Balázs.

„Jazzt tanulni éjszakánként, a Voice of America rádióadó Music USA műsorát hallgatva tudtunk – mindenki, a profik és a műkedvelők is. A szovjet zavaróállomások miatt olykor csak foszlányok jutottak el hozzánk a tanger-i katonai adótoronyból. A műsorvezető, Willis Conover különleges figurája volt a jazzvilágnak, nagyszerű érzékkel a zenéhez. Példa lehetne az összes mai kritikus előtt.”

A November 7. tér, vagyis a mai Oktogon egyik sarkának első emeletén működő Savoy mulató minden asztalánál ült egy tégla, kínosan próbálva jól érezni magát. Berkes Balázs ezen a helyen került bele a hazai körforgásba a bátor Kertész Kornél szervezte egyik jam session alkalmával. A szervek fékezték, ahogy tudták, a jazz térhódítását, mígnem 1962-ben a KISZ megszervezte Magyarország első jazzklubját, a Dáliát. Innentől hivatalos volt, mehetett.

Hetven év a hangszer közelében
 

„Hihetetlen sok helyen léphettem fel – meséli. – Első nyugati utam során bejárhattam Itáliát, nem rossz kezdet. Az 1968-as montreux-i jazzfesztiválra Vukán Gyuri Fiat 500-asával jutottunk ki, utunkat nem hivatalosan meghosszabbítva autóztuk be az Alpok hágóit. Kubában a hetvenes években kulturális és politikai delegációnak számítottunk. Ott esett meg, hogy elkeverték a csomagjainkat, amelyek aztán háromszor körbeutazták a földet, mi pedig kénytelenek voltunk egy hétig Varaderóban nyaralni. Szocializmus ide vagy oda, annyira groteszk módon maradt meg ott a régi amerikai stílus, hogy ha kellett, a pincér frakkban vitte be a vízbe a fürdőzők italát.”

Az étteremben van egy elektromos bőgő, amelyet Berkes Balázs másfél éve, a világjárvány kitörése előtt használt utoljára. A koncertfelkéréseket sorra mondja vissza. Idén úgy döntött, leteszi a hangszert. „Láttam – mondja –, milyen az, amikor egy csodálatos művész már nem képes jól játszani. Sírni tudtam volna. Ezért hagyom most abba. De nehéz elfogadnom, hiszen hetven évig voltam a hangszer közelében. A koromtól még menne, de a kezem már nem engedi egy örökletes betegség miatt.”

Berkes Balázs úgy érzi, a díjakat rajta keresztül a jazzbőgősszakma is kapta – azok az emberek, akiknek elsődleges feladatuk mások kísérete. Vallja, hogy az életben mindent felülről kapott, eredményeit nem saját magának tudja be. A templom előtt sétálva nem titkolja, hogy a hitnek fontos szerepe van az életében. De erről nem beszél sokat, mert ahogy mondja: „Ne a szavaimból tudjanak meg rólam ilyesmit, hanem inkább a viselt dolgaimból, ha lehet.”

Nyitókép: Kováts Gábor