Pest-budai haltörténetek

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Old vagy köt? Mint minden folyam, a Duna is hol összekapcsolja, hol elválasztja a közösségeket. Mostanában mintha inkább határolna. Alig több a szemünkben, mint egy szürke csík, mely fölött kissé messzebb látni, mint a város más pontjain. Az autós és a bulizós társadalom nemrég egymásnak feszült a rakpart birtokáért, de eszükbe se jutott tisztázni, hogy magával a vízzel mi legyen.

A Duna tudományos értelemben halott. A kotrás és a felső szakaszok gátjai miatt nem hozza, hanem elszívja és viszi a talajvizet, elsivatagosodást okozva. Legyen bármilyen hasznos az autó és nemes a pálinka, innen nézve szánalmas a cicaharc. Ám a folyót nem most és nem csak az autók miatt veszítettük el. Aki vissza akarja kapni, annak a múltat is látnia kell.

Kilencvenkilenc évvel ezelőtt, nem sokkal a mindig ingerült Ady halála és Trianon után, egy forró napon egy tizenhét éves kamasz szerencsénkre lusta volt felkelni, s megírta a magyar expresszionizmus legszínpompásabb versét, a Nyári délután a szobában-t „Fuldoklik már a széternyedt szoba. / A polituros asztal és a székek / Vén arca kéksötét homályba réved. / Vár rám a lépcső villogó foga. / De lenn a fürdő-strandon, a Dunán, / Piroscsíkos, vizes trikók feszülnek. – / Jó ára van a könnyű tüllnek, / A friss szél futkos fodrai után…”

József Attiláról és a Rómairól van szó, óbudai kis korcsmákról és hideg sörökről. A mai ember persze már Mauritius­ra vágyik, a Római helyén meg lakóparkok terpeszkednek. No meg „görög” éttermek, pedig azoknak csak annyi közük volt a Dunánkhoz, hogy az alsó folyását Isztrosznak nevezték. Hát tényleg azért utaznak hozzánk Japánból, hogy gíroszt lássanak pálmafák nélkül?

A Duna neve ősidőkből, szittya szóból származik. A rómaiak meg sokfélét építettek erre, s talán főzni is tudtak, volna tehát mediterrán hagyományunk is. Amúgy a hal félezer éves szakácskönyveink szerint jellemző étek volt. Egyikük 266 húsétel mellett 237 halból, rákból, csigából készült ételt említ. Bornemisza Anna németből fordított, de magyar mester által írt, máig európai hírű szakácskönyvében is rengeteg a halas, békás recept. Gundelék jól értették a marketinget, s el tudták hitetni, hogy a pirospaprika és a disznó az igazi nemzeti étek. Mi meg mára az ő tudományukat is elfeledtük, azt, hogy mi a különbség gulyás, pörkölt, paprikás és tokány közt.

A pesti oldalon fekszik a Vizafogó, persze ilyen nevű kifőzde nélkül. Az utolsó vizát 1986-ban fogták ki Paksnál. Próbálják újratelepíteni, de eddig kevés a siker. A csodálatos szörny akár hat-hét méteresre is megnő, nagyobbra, mint a fehér cápa. Kipusztulásának oka a vízszabályozás mellett az, hogy belőle nyerik a csillagászati összegért kínált beluga kaviárt. Már a Képes krónika is említi. Valamikor évi kétszáz példányát fogták ki a másfél tonnás halnak. Bevilaqua Borsody Béla szerint középkori sörfőzőink a viza hólyagját szűrésre használták. Ő írta meg aztán a budai halaskofák „pörét” is 1509-ből, II. Ulászló idejéből. Akkoriban Budán négy céh árulhatott halat, de csak a mészárosoknak volt joguk vizával kereskedni. Nemcsak egymással pöröltek, de a várban szolgáló olasz, flandriai, spanyol katonákkal is a cölöpökért, azaz a kikötés jogáért. Emléküket a Halárosok Városa elnevezés őrizte a Lánchídtól északra, majd a Hal és a Jégverem utca, illetve az 1900 körül épült műemlék, a Halászbástya. Különös, de a Krisztina­városban letelepedő Márai Sándor roppant felháborodott, amikor ipari jellegű vásárcsarnokot építettek ide. Ha száz évvel korábban él, ugyan mit szól a szaghoz?