Bárka

A vírus fogságba ejtett minket – mondjuk. Hiszen nem vagy alig utazhatunk, s hozzánk sem lehet csak úgy jönni. Hol zárunk, hol nyitunk egy kicsit, de az a felhőtlen tervezés, amikor mi döntjük el, hogy mikor hová akarunk menni, s megyünk, az nincs, s ki tudja, lesz-e még valaha. Lesz-e annak, aki eddig is utazhatott, mert tudott utazni, megvolt hozzá az anyagi forrása, kapcsolatrendszere, döntési szabadsága? És akinek eddig sem volt? Amikor a vírus és kísérői okozta megváltozott élethelyzetekről van szó, könnyű általánosítani, hiszen a változás, a beszűkülés mindenkit érint valamilyen módon: a változás átfogó, globális. Férfi, nő, fiatal, öreg, gazdag, szegény – „a vírus nem válogat”. De az utazási irodák, a tengerparti szállodák, a panziók, a szálláshelyek igen. Ők a pénzes ügyfeleket szeretik. A szegények helyzete ezen a téren nem változott. Ők eddig sem utazgathattak, s nagy valószínűséggel ezután sem fognak. Maradnak ott, ahol fogságba ejtette őket a saját életük szegénysége. S fogságu­kat csak súlyosbítja a nekik is elérhető digitális világ, amely ugyan azt a látszatot kelti, hogy egy gépi eszköz segítségével bármikor a világ bármely tájára elutazhatsz, ez persze csak illúzió. Miközben világutaznak, részt vesznek mások, a „sikeresek”, a celebek, a világsztárok vagy éppen néhány kipécézett lúzer életében, ugyan­azon a széken ülnek, ugyanazt a falat bámulják, s ha felállnak, akkor ott folytatják életüket, ahol néhány órája abbahagyták. Vagy el sem kezdték. Inkább csak vágynak rá, vágynak valaki más életére.

Ezen a nyáron, hátrányos helyzetű fiataloknak esélyt teremtő táborok látogatása, ott folytatott beszélgetések közben születtek ezek a gondolatok. Egyházi kezdeményezések, lelkes, önkéntes alapon szerveződő magántársulások, több ezer gyereket elérő kormányzati programok próbálják elérni azt a világot s benne a gyermekeket, ahol az utazás amúgy nem reális lehetőség, legfeljebb vágyálom.