1904-ben Saint Louisban Magyarország olyan statisztikát produkált, amely aligha múlható felül. A négy sportolóból álló küldöttség két arany-, egy-egy ezüst- és bronzéremmel jött haza. Halmay Zoltán az 50 és a 100 yardos úszószámot is megnyerte, és könnyen lehet, hogy csak azért nem diadalmaskodhatott 220 yardon is, mert 50-en újra kellett úsznia az aranyért, és nem ért oda a harmadik számának rajtjához. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében szolgáló aranyesélyes vívóinkat a főnökeik azzal az indoklással tartották itthon, hogy „megengedhetetlen, hogy a katonaság pódiumon mutogassa magát, és ezért belépőjegyet kérjenek”.
Az első vívóaranyra ezért 1908-ig kellett várnunk, amikor már nem csak katonatisztek állhattak a pástra. Ekkor indult el az a fantasztikus sikersorozatunk kardvívásban, amely az olimpiák történetében is különleges helyet foglal el. 1960-ig gyakorlatilag verhetetlenek voltak a magyar kardozók egyéniben és csapatban is. 1912-ben a legjobb nyolc között hét magyar küzdött. Eleinte Fuchs Jenő volt a legeredményesebb négy arannyal, aztán 1932-ban elkezdődött a legendás Gerevich Aladár uralkodása. Legeredményesebb olimpikonunk egyéniben 1948-ban nyert, 1932 és 1964 között rajta kívül kétszer győzött egyéniben Kárpáti Rudolf, egyszer-egyszer Piller György, Kabos Endre, Kovács Pál, Pézsa Tibor. 1960-ig a csapat is mindig győzött, így van Gerevich Aladárnak hét, Kárpáti Rudolfnak és Kovács Pálnak hat olimpiai bajnoki címe.
1960-ig gyakorlatilag verhetetlenek voltak a magyar kardozók egyéniben és csapatban is”