Afganisztán, a második Vietnám – véget ért az USA leghosszabb háborúja

Maráczi Tamás írása a Mandiner hetilapban

Az amerikai biztonságpolitika kétezres évekbeli történetének két fiaskója van: az iraki és az afganisztáni háború. Az iraki konfliktus azért kellemetlen, mert utólag bebizonyosodott, hogy a casus belli megalapozatlan volt: Szaddám Huszein rendszere nem halmozott fel tömegpusztító vegyi és biológiai fegyvereket, ráadásul nemzetközi felhatalmazás nélkül indultak meg a hadműveletek 2003 tavaszán. Az afganisztáni misszió egyértelműbb alapon kezdődött: a 2001. szeptember 11-én amerikai célpontok ellen végrehajtott terrortámadás elegendő jogi és morális indokot adott. Bár ENSZ-­felhatalmazást ekkor sem kapott Washington, a világszervezet alapokmányának 51. fejezetében foglalt önvédelem jogára hivatkozva indította el a katonai beavatkozást.

Afganisztán esetében nem a felhatalmazás, a jogalap okozott aggodalmat a döntéshozóknak, hanem inkább a szakértők figyelmeztetései: ha nem lehet „blitzkrieggel” gyorsan kiiktatni Oszáma bin Ládent, ha elhúzódik a háború az Al-Káida megbúvó egységeivel és az őket támogató tálib rezsim fegyvereseivel, akkor félő, hogy Afganisztán egy második Vietnám,

Amerika számára.

A nyolcvanas években a világ második legerősebbjének számító szovjet hadsereg sem tudott egyértelmű helyzetet teremteni Afganisztánban. Tízévnyi megszállás utáni kivonulása egyértelmű katonai-­politikai kudarc volt: világosan megmutatta, hogy a jókora, kopár hegyvonulatokkal barázdált, szélsőséges hőmérséklet-ingadozás jellemezte, vízhiányos területen lehetetlen legyőzni az ügyükért fanatikusan küzdő, kiszámíthatatlan gerilla-harcmodorú afgán fegyvereseket egy hagyományos értelemben vett háborúban.

Az invázió és ami utána jött

A 2001-es amerikai terrortámadások után öt nappal, szeptember 16-án használta először George W. Bush elnök a háború a terrorizmus ellen kifejezést, ennek jegyében szólította fel az Afganisztánt de facto kormányzó, az ország területének kilencven százalékát ellenőrző tálib kormányzatot a terrorcselekmények kitervelőjeként megnevezett Oszáma bin Láden kiadására, illetve az Al-Káida tagjainak kiutasítására. Miután a tálibok ezt elutasították, az amerikai hadsereg brit segítséggel október 7-én megkezdte afganisztáni hadműveletét. Helyi szövetségesük az Egyesült Iszlám Front Afganisztán Megmentéséért (ismertebb nevén Északi Szövetség) volt, amely az 1996 óta dúló polgárháborúban a tálibok fő riválisa volt, és szintén a központi kormányzat megszerzésére tört.

A gyors és modern hadviselés eredményeként még karácsony előtt sikerült megdönteni a tálib kormányzatot, az iszlamista vezetők egy része azonban a pa­kisztáni határhoz közeli területekre menekült, és egy évvel később újraszervezte a mudzsáhidok felkelését a megszállókkal szemben. Ellentmondásos módon többek közt amerikai fegyverekkel, hiszen

a szovjet katonai megszállás elleni küzdelmükben – most éppen a nyugati alakulatok ellen fordultak ezek a fegyverek.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa eközben jóváhagyta, hogy az afgán béke és biztonság garantálását egy békefenntartó misszió, a Nemzetközi Biztonsági Közre­működő Erő (ISAF) lássa el, amelynek vezetését 2003 után a NATO vette át. Az évek során a kontingens hatvanötezressé nőtt, negyvenkét ország katonái működtek együtt, Magyarország is fontos szerepet kapott. Ettől az évtől az amerikai hadviselés súlypontja egy időre áttevődött Irakba, az afgán fronton az Al-Káida és a tálib erők ellen főleg már az átmeneti kabuli kormány pastu és tádzsik származású harcosai küzdöttek nyolcezer fős amerikai katonai segítséggel.

2006-ban fellángolt az iszlamista felkelés, Barack Obama amerikai elnök pedig 2009-ben újabb harcoló alakulatokat volt kénytelen Afganisztánba küldeni. A nemzetközi segélyek áramlása mellett az Egyesült Államok fokozatosan átadta a parancsnoki feladatokat a NATO-nak, majd később az afgán hadseregnek. 2011-ben egy amerikai akció végzett Oszáma bin Ládennel, ami lélektani fordulatot jelentett a háború menetében. Obama 2014-ben a 2016-os kivonulás tervét jelentette be, utódja, Donald Trump azonban a hatalmi vákuum veszélyére hivatkozva már csak céldátum nélküli csapatkivonásról beszélt. A folyamat 2020 februárjában ért véget: az amerikai kormányzat és a tálibok a 2019 óta zajló puhatolózó tárgyalások eredményeképpen megállapodást kötöttek. A fundamentalisták azt ígérték, hogy nem tűrnek meg többé Afganisztánban dzsihádista terrorcsoportokat, és azok nem fognak nyugati célpontok elleni támadásokat irányítani, Washington pedig azt, hogy 2021 nyarára minden katonáját kivonja az országból. Joe Biden elnök ezt a dátumot 2021. szeptember 11-ében határozta meg.

Eredmények és kudarcok

A tálibok az aszimmetrikus harcmodor mesterei, a területek és a helyi viszonyok ismerői; vagy törzsi rokonság, vagy rokonszenv, esetleg pénz vagy egyszerűen csak a megfélemlítés miatt bírják a helyi lakosság egy részének a támogatását.

ráadásul hiába volt a fegyverzet, a haditechnika modern, a hatalmas területek ellenőrzését katonailag még a kabuli kormányzati infrastruktúra támogatásával sem tudták megoldani.

„A háborút a tálibok nyerték meg, de nem azért, mert olyan nagyszerű harcosok, hanem mert az általuk fenntartott politikai-katonai rendszer működőképes, a nyugati támogatású afgán kormányé pedig nem – magyarázza lapunknak Wagner Péter, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. – Húsz év katonai és fejlesztési támogatás ellenére az afgán biztonsági erők szétmállanak a tálibok támadásai alatt, a belső válságok által megosztott kormány csak a jelentős nyugati katonai segítséggel tudta fenntartani az uralmát, ráadásul csupán az ország kétharmad részén.”Az amerikai kivonulással gyengült a rendszer megtámasztása: a nyugati támogatású kormány veszít befolyásából, az afgán körzetek fele már tálib kézre került. Az iszlamista fegyveresek szisztematikusan törnek előre, foglalják el a területeket, a nyugati haderők által hátrahagyott bázisokat, állásokat. Az afgán kormányhadsereg és rendőrség kiképzése, felszerelése másfél évtized alatt megvalósult, technikában és csapatszámban is felülmúlják a tálib alakulatokat, mégis sokszor kitérnek az összecsapások elől, harci moráljuk jóval alatta marad az ellenségének.

Az Egyesült Államok tudta ezt, ez volt a várható forgatókönyv a nyugati kivonulás esetére. Washington azonban mind a maradással, mind a csapatkivonással nagy kockázatot vállalt, és úgy ítélte meg, hogy az utóbbival enyhítheti jobban a járulékos károkat. Afganisztán ugyanis végül valóban második Vietnámmá vált, sőt

– a távol-keleti országban tizenkilenc és fél évig tartó konfliktus ért véget 1975-ben. 2500 amerikai katona vesztette életét az afganisztáni harcokban, 21 ezer társuk sebesült meg, az elhúzódó háború legalább egybillió dollárba – háromszázbillió forintba, azaz tíz-tizenkét évi magyar költségvetésnek megfelelő pénzébe – került az amerikai adófizetőknek. Ráadásul az Afganisztán újjáépítésére szánt hatalmas összegek egy része magánzsebekbe vándorolt, a segélyezésre ráálló hivatali korrupció kezelhetetlenné vált. Ez a fő oka, hogy a kabuli kormány nem tudott lakossági támogatást nyerni a tálibok ellenében sem. Hasonlóképpen a társadalmi támogatás hiánya késztette a washingtoni kormányzatot az afgán misszió beszüntetésére, a katonai kivonulásra: az amerikai közvélemény hosszú évek óta követelte ezt.

A beláthatatlan jövő

A közeljövőt illetően az szinte bizonyos, hogy a tálibok meghatározó szerepet fognak játszani a kormányzásban. „Az afgán kormánnyal való béketárgyalások csak vállalást jelentenek, ám nyitva áll a lehetőség a tálibok előtt, hogy amennyiben a tárgyalások nem vezetnek eredményre, erővel kényszerítsék ki az akaratukat. Ezt látjuk most. Az utóbbi fél évben rohamosan nő a tálibok által elfoglalt terület nagysága. Pesszimista becslések szerint egy éven belül akár az ország nagy részét is ellenőrizheti majd a funda­mentalista szervezet” – vélekedik Wagner Péter.

A KKI vezető kutatója szerint első blikkre a helyzet nyerteseinek tűnhetnek Amerika regionális ellenfelei is, elsősorban Oroszország és Irán, csakhogy míg az amerikai csapatok távozásának örülnek, a keletkezett hatalmi vákuumot ők is aggodalommal szemlélik.

ha ők lesznek a helyzet urai, legyen meg a diplomáciai kapcsolat velük.

Az Egyesült Államok prioritása ebben a megváltozott helyzetben egyértelmű: az a cél, hogy ha visszatérnek is a hatalomba a tálibok, az iszlamista terrorszervezetek ne tudjanak ismét meggyökerezni. „Persze az Iszlám Állam már most is jelen van, de ellene a tálibok is harcolnak. Az Al-Káida jelenlétét négy-ötszáz fősre becsülik, érdemi kapacitásai nincsenek – mondja Wagner Péter. – Ha a tálibok mégis visszaengednék a terrorszervezeteket, akkor az USA előtt még mindig ott a lehetőség kívülről bombázni, célzott likvidálásokat végrehajtani, titkosszolgálati műveleteket indítani.”

Erre már Bill Clinton amerikai elnöknek is megvolt a lehetősége az Al-Káida 1998-as terrorakciói után, de az amerikai közvélemény csak a 2001-es traumát követően változott meg úgy, hogy az ilyen akcióknak egyértelmű társadalmi támogatottságuk és zéró politikai kockázatuk legyen. Az amerikai kormányzatnak tehát Joe Biden irányítása alatt is van eszköze arra, hogy hatással legyen az afgán eseményekre, Afganisztán sorsa azonban – ahogy Washington többször figyelmeztetett – most már valóban az afgánok kezében van.

*** 

Nyitóképen: Egy fiú guggol egy kilőtt tankon Kabul fölött. Fotó: Shutterstock