A Mala Mojstrovkán

Az a fogadalmam, hogy minden évben megmászom a szomszédos országban egy csúcsot, tavaly a pandémia miatt kimaradt. Idén is mindössze huszonnégy órám van erre. Szigligetről nem Budapest felé indulok, hanem Ljubljana felé. Zala megyén átsuhanva Lendvánál úgy kelek át a határon, hogy nem is látok határőrt. Épp, mint a világjárvány előtt.

Három órával az indulásom után már a Ljubljanica folyó mellett sétálunk be a szlovén főváros központjába halat enni; már a Római Birodalom idején ez volt a tengertől a legtávolabbi város, ahová eljutott a friss tengeri hal. Az étterem teraszán, ahová beülnénk, nincs hely, pedig jó nagy. Amíg várunk, aperolozunk, aztán rendelünk egy Szent Péter-halat – amelyet a szlovének egyszerűen csak kovačnak neveznek – grillezett zöldséggel s némi tengermelléki chardonnay­-val. Telitalálat.

Ljubljana emberléptékű város. Van egy kis mediterrán beütése, nincs metropoliszjellege, sokan bicikliznek, rollereznek, jó kis élet van este is. Épp harmincéves ez a kis ország. Meséli B. barátom, aki öt év külszolgálat után családjával hazafelé készülődik, hogy nem felhőtlen az öröm, az ország nem tud egységesen ünnepelni. Úgy látszik, ez Közép-­Európában már csak így megy.

Hajnali ötkor indulok a Krn csúcsra a Júliai-­Alpokba. Még látszik a hold, amikor elkezdek a Vršič hágó szerpentinjén felfelé kanyarogni. Az utat orosz hadifoglyok építették az első világháború idején, a lejtések százalékával nem nagyon törődtek. Mire felérek a hágó 1611 méteres tetejére, a hűtővizem nemcsak felforr, hanem úgy csap ki mindenhonnan, mintha gőzgéppel közlekednék. Ami nem gőz, az folyadék formájában távozik hosszú csíkban a földön. Ja, a szlovénoknál van olyan verseny, hogy ki tud kempingbiciklivel feltekerni a Vršičre. Aki felteker, nagy elismerésben részesül. Meg is értem. Én is megveregetném a vállát. Tovább nem tudok menni autóval, mert ha lemegyek a Soča völgyébe, akkor vissza is kell kapaszkodni, az meg egyet jelentene 
a járgányom kivégzésével.