Ljubljana emberléptékű város. Van egy kis mediterrán beütése, nincs metropoliszjellege, sokan bicikliznek, rollereznek, jó kis élet van este is. Épp harmincéves ez a kis ország. Meséli B. barátom, aki öt év külszolgálat után családjával hazafelé készülődik, hogy nem felhőtlen az öröm, az ország nem tud egységesen ünnepelni. Úgy látszik, ez Közép-Európában már csak így megy.
Hajnali ötkor indulok a Krn csúcsra a Júliai-Alpokba. Még látszik a hold, amikor elkezdek a Vršič hágó szerpentinjén felfelé kanyarogni. Az utat orosz hadifoglyok építették az első világháború idején, a lejtések százalékával nem nagyon törődtek. Mire felérek a hágó 1611 méteres tetejére, a hűtővizem nemcsak felforr, hanem úgy csap ki mindenhonnan, mintha gőzgéppel közlekednék. Ami nem gőz, az folyadék formájában távozik hosszú csíkban a földön. Ja, a szlovénoknál van olyan verseny, hogy ki tud kempingbiciklivel feltekerni a Vršičre. Aki felteker, nagy elismerésben részesül. Meg is értem. Én is megveregetném a vállát. Tovább nem tudok menni autóval, mert ha lemegyek a Soča völgyébe, akkor vissza is kell kapaszkodni, az meg egyet jelentene
a járgányom kivégzésével.