Az a fogadalmam, hogy minden évben megmászom a szomszédos országban egy csúcsot, tavaly a pandémia miatt kimaradt. Idén is mindössze huszonnégy órám van erre. Szigligetről nem Budapest felé indulok, hanem Ljubljana felé. Zala megyén átsuhanva Lendvánál úgy kelek át a határon, hogy nem is látok határőrt. Épp, mint a világjárvány előtt.
Három órával az indulásom után már a Ljubljanica folyó mellett sétálunk be a szlovén főváros központjába halat enni; már a Római Birodalom idején ez volt a tengertől a legtávolabbi város, ahová eljutott a friss tengeri hal. Az étterem teraszán, ahová beülnénk, nincs hely, pedig jó nagy. Amíg várunk, aperolozunk, aztán rendelünk egy Szent Péter-halat – amelyet a szlovének egyszerűen csak kovačnak neveznek – grillezett zöldséggel s némi tengermelléki chardonnay-val. Telitalálat.
Ljubljana emberléptékű város. Van egy kis mediterrán beütése, nincs metropoliszjellege, sokan bicikliznek, rollereznek, jó kis élet van este is. Épp harmincéves ez a kis ország. Meséli B. barátom, aki öt év külszolgálat után családjával hazafelé készülődik, hogy nem felhőtlen az öröm, az ország nem tud egységesen ünnepelni. Úgy látszik, ez Közép-Európában már csak így megy.
Hajnali ötkor indulok a Krn csúcsra a Júliai-Alpokba. Még látszik a hold, amikor elkezdek a Vršič hágó szerpentinjén felfelé kanyarogni. Az utat orosz hadifoglyok építették az első világháború idején, a lejtések százalékával nem nagyon törődtek. Mire felérek a hágó 1611 méteres tetejére, a hűtővizem nemcsak felforr, hanem úgy csap ki mindenhonnan, mintha gőzgéppel közlekednék. Ami nem gőz, az folyadék formájában távozik hosszú csíkban a földön. Ja, a szlovénoknál van olyan verseny, hogy ki tud kempingbiciklivel feltekerni a Vršičre. Aki felteker, nagy elismerésben részesül. Meg is értem. Én is megveregetném a vállát. Tovább nem tudok menni autóval, mert ha lemegyek a Soča völgyébe, akkor vissza is kell kapaszkodni, az meg egyet jelentene
a járgányom kivégzésével.
Persze nem a szó politikai, hanem szellemi értelmében. Angolként valahogy otthonosan mozog a világ bármely tetszőleges pontján. Ilyesmire mi, magyarok soha nem voltunk és nem is leszünk képesek. Győrffy Ákos írása.
A március végén megválasztott baloldali vezető képtelen kormányt alakítani.
Az egyik helyi lap feltette a kérdést: valóban ér 100 millió eurót a magyar válogatott csékája?
Csupa jót írtak rólunk.
Egyest, maximum kettest adna erre a budapesti találkozó hőse.
El voltak ájulva.
Varga Mihály is megszólalt az ügyben.
