Papírcsónak a Galgán: Huszárik Zoltán emlékezete

Nem folyó, de nem is igazán patak, főleg nem sebes folyású. A Galga töltés közé szorított, csendes, már amikor nem árad meg. És akkor a kötél megfeszül a Galga fölött. Jobbra mi húzzuk, domonyiak, balról a szomszéd ikladiak gyürkőznek neki. Valaki ma úszni fog, és ez így van jól. A másik csapat szárazon ússza meg, és egy kicsit jobban az övé lesz a Galga, amely ugyanúgy folyik majd tovább, mintha mi sem történt volna. Ilyenek a jó harcok. Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba beleesni sem.

Kötélhúzás ma már nincs, maszkban amúgy sem lenne az igazi. Nem tudom, hogy Domony leghíresebb szülöttje, a filmrendező Huszárik Zoltán valaha részt vett-e valamelyik dicsőséges csatában. Vajon jóbarátjával, a szintén galgamenti Turán született, fiatal korában rövid ideig Ikladon élő Sára Sándorral, aki a Szindbád operatőre is volt, húztak-e közösen kötelet annak idején, még ha más partokon állva is? Az viszont biztos, hogy Sára szerint sokat küzdöttek fiatalon a Galgáért, ahogy az csak lenni szokott domonyiak és ikladiak között, amióta világ a világ. Az is igaz, hogy az ő idejükben a találkozókról még kék-zöld foltok, sőt kődobálás miatt betört fejek tanúskodtak.

A Galgát mi a domonyi határban látjuk az idők kezdete óta. Ott van. De az általában csendesen csordogáló, máskor, hóolvadás vagy áradás idején a medréből kilépve hömpölygő patak Domonyon, az egész Galgamentén, a fél országon át a nyílt tengert is eléri. Gyermekkorunkban kisiskolás barátaimmal hónapokat álmodoztunk át arra gondolva, hogy az otthon gondosan meghajtott papírcsónakok vajon a Zagyva, a Tisza és a Duna segítségével valóban eljutnak-e a Fekete-tengerig.

El lehet-e érni papírcsónakként az egyre erősebb sodrású folyókon keresztül a határtalan tengereket? Lehet-e nem pusztán megfelelni az egyre magasabb elvárásokat támasztó közegnek, hanem annak alakításába beleszólva nyomot hagyni? Huszárik Zoltán megmutatta nekünk, hogy mindez lehetséges. Ő nemcsak a domonyiak, nemcsak a galgamentiek, nemcsak Magyarország, hanem Európa számára is fogalommá vált.

Földrajzilag Budapest is közel van, de a valódi távolság a falu és a főváros között kilométerekben nem kifejezhető. Az ötvenes években, a világháború után, a diktatúra idején még kevésbé volt az, különösen egy kulákszármazással – alaptalanul – megvádolt fiatalnak. Az életigenlő művésznek azonban nem szabhat határt semmilyen rendszer, nem engedi magát szigorú keretekbe behajtogatni, hanem ellenáll, mert az élethez és önmagához akar a művészeten keresztül közelebb kerülni, nem valamilyen absztrakt dologhoz, mint amilyen a siker vagy a hatalom.

A valóságot nem elég ismerni, át is kell élni ahhoz, hogy érvényes igazsággá lehessen formálni olyan remekműveken keresztül, mint az Elégia vagy a Szindbád. Miután 1952-ben eltanácsolták a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról vélt származása miatt, hét évig tartó tanulmányút következett számára a valóság mély rétegeibe: kipróbálta magát szobafestőként, olajbányászként, pályamunkásként, földművesként, népművelőként és biztosítási ügynökként.

és ami e három: leendő filmrendezőként. Művészként.

A kifejezés féktelen vágya hajtotta, amit jól jelez már-már kényszerességbe hajló, állandó rajzolgatása is. De a belső kényszeresség nem holmi füzet­széli skicceket eredményezett, hanem a látásmódját megjelenítő, expresszív ceruza- és tollrajzokat, amelyek olykor a megélhetését is szolgálták könyvborítók és -illusztrációk tucatjainak formájában. Egy-egy filmjének képes jegyzetei is jelzik a megformálás állandó szándékát, nem is beszélve arról a temérdek Huszárik-rajzról, amelyet jártában-keltében aktuális vendéglátóinál vagy éppen egy vendéglői számlához csatolva maga után hagyott. Ezek összegyűjtése ma is nagy kihívást jelent a hagyatékot gondozóknak.

A látszattal szemben

Domonynak a várost még ma is a közeli Aszód és nem Budapest jelenti. Huszárik Elégiájának földeken dolgozó lovai vagy az istállóban hátrafelé pislogó, kérdő tekintetű hátasai nem idegen lények voltak számára, hanem gyerekkorától kezdődően mindennapjainak magától értetődő részei. A szeretet, amellyel a lovak felé fordult, a rövidfilm bámulatos költőiségében fejeződik ki.

De az Elégia nemcsak a lovakról szól, hanem a nagyváros idegenségéről, a lovakkal való bensőséges kapcsolat kiüresedéséről, gépekre cseréléséről, a lovas szobrokba merevedő múltról és a mesterséges fényről, a vakuról, amely villámokká stilizálja a városi fák égbe meredő ágait az éjszakában. A valóságszeretet és a valósághasználat áll szemben egymással Huszárik életművén végigvonuló viaskodásként. Ezek bizony már nem jó harcok.

Az életigenlés a halál felől érthető meg igazán. A halál szó szerint letaglózó együtt járása az élettel már az Elégiában is megjelenik, de valójában az A piacere című rövidfilmjében teljesedik ki. A kifejtés Huszárik esetében mindig költői, vagyis a lehető legkonkrétabb, mellőzi a szavak túlságosan leegyszerűsítő kerülőútjait. Metaforákkal és metonímiákkal dolgozik, mert az élet is metaforákban és metonímiákban beszél hozzánk: például az A piacere partot nyaldosó tengerének elsöprő erejében egyszerre van benne a másvilági valóság megtapasztalásának lehetősége, a miénknél nagyobb erő képe és a hullámok örök visszatéréséből felépülő ciklikusság. Élni és halni, két távoli fogalom nem is lehetne közelebb egymáshoz Huszárik világában, hiszen egymást feltételezik.

Az életközeliség belső nyelve a szeretet, formanyelve pedig a költészet, még ha mozgóképes eszközökkel is megalkotott költészetről van szó. Előbbiről rengeteget beszél Huszárik nemcsak filmjeiben, hanem interjúiban, megszólalásaiban is, utóbbiról pedig kevés számú, ám annál erőteljesebb műve tanúskodik. Csak találgatni tudunk, mi mindent nem tudott elmondani rövidre szabott pályafutása során a külvilágnak. Izzó lélekként sosem volt tétlen, bár filmográfiája a mennyiségi teljesítménykényszerre szoktatott jelenkornak mást sugallhat. Ám Huszárik magát éppen renyhének, tétlennek tartotta, nem volt különösebben fegyelmezett alkotó.

Talán éppen ezért volt több terve, mint amennyit meg tudott vagy meg engedtek valósítani. Meg szerette volna filmesíteni a Szindbád ellenpontjaként Störr kapitányt, Füst Milán A feleségem története című regényének főhősét. Az idén száz éve született Mészöly Miklós Film című kisregényét éppúgy vászonra vitte volna, mint A három burgonyabogár című novelláját. Szerb Antal Utas és holdvilágjával is kokettált. Egyik tervből se lett semmi, mint ahogyan a Csontváry is kis híján a semmibe hullott, miután a színészkirály Latinovits Zoltán, akire Huszárik megálmodta a film kettős főszerepét, váratlanul meghalt.

Latinovits mindenben megtestesítette azt, amit Huszárik filmen ki akart fejezni. Nemcsak a Szindbád, hanem minden más lehetséges játékfilm esetében. Huszárik színésze Latinovits volt, még ha csak egyetlen filmben volt is lehetőségük közösen dolgozni. Lelki rokonság, mondhatnánk. Latinovits hitelesen hordozta magában az élet élésének és megértésének kettős, egymást olykor szétfeszítő igényét, amely tűnődő, kiismerhetetlen ködlovaggá alakítja az igazán lelkiismeretes férfit. A Szindbád sikere Huszárik kudarca is volt egyben. A kritika szerette a filmet, de nem értette, mint ahogyan Szindbádot magát is túl sokan szerették, ám túl kevesen értették meg. Szeretni könnyű. Megérteni is könnyű. De a kettő együtt mindig nagyon nehéz, kivételes konstelláció, ritkán jön össze a teremtett világban és a megalkotott művekben egyaránt.

Életművében visszatérő motívum a biztonságot jelentő nő alakja, akihez megtérhet az utazó. Nem egy kikötő a sok közül, hanem a kitüntetett nő, aki feltétel nélkül szereti és bírálja is a megtérő hajóst. Szindbád Majmunkája vagy a Csontváry Z. nevű színészének anyja is hasonló figurák, stabil pontot jelentenek egy magas hőfokon égő (élet)művésznek. Nem kikötők, inkább iránytűk, akik mindig megmutatják, merre van észak, hogy mi az igazán fontos. Mindkét szerepet egyébként az a zseniális Dajka Margit játszotta el, akihez egy a Film Színház Muzsika hasábjain közölt, személyes hangvételű levelében azt írta Huszárik: „nemcsak párolgó húslevese táplált, amit a Szindbádban főzött, hanem az is, ami kifogyóban van a világban; ez pedig az önzetlen embersége”. Levelét úgy írja alá: „Szerető fia: H. Z.”

„Te tékozló fiú, te”, mondja megkönnyebbülve a Csontváry Z.-jének anyja saját fiának, amikor az késve ugyan, de megérkezik édesanyja születésnapjára, és átöleli őt. Gondoskodó anyafigura nem is lehetne meg tékozló fiú nélkül, szinte egymást feltételezve teremtik meg a másikat. Aligha van bonyolultabb tékozlás, mint az élet széltében-­hosszában való megélésének igénye, mint ahogy kevés nagyobb vállalkozás létezik a megtapasztalt és megérzett valóság elmondásának vágyánál. Az önkifejezés útkeresésében bolyongó, nyugtalan színész figuráját nem kis részben magáról mintázta Huszárik, éppúgy, mint Csontváryt és a Krúdy világából kölcsönvett Szindbádot is. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Huszárik maga is feltűnt néha a kamera másik oldalán, így például Gaál István Zöldárjában vagy Sára Sándor szatirikus Holnap lesz fácánjában. A színészkedés is egy újabb lehetőségként mutatkozott önmaga kiteljesítésére.

Egy filmes írónak, Fred Gehlernek adott interjújában Huszárik azt fejtegeti, hogy Szókratész szerint „az ember számtalan énnel jön a világra, és még gyerekkorában is megvannak az énjei, de ahogy növekedik, úgy veszti el őket sorra”, majd arról beszél, sokszor gyötri az a gondolat, mit kellene adni az embereknek ahhoz, hogy ne veszítsék el a gyermekkorukat. Ha sikerül megőrizni a gyerekkort, akkor nem negyven-ötven-hatvan, hanem háromszáz-négyszáz évig is élhetünk. Huszárik a filmvászonra vetített karakterekbe mentette át az öregedés elől fiatalkori énjeit, hogy megsokszorozza leélhető évei számát.

Nemcsak a domonyi valóság szolgált számára mindig biztos pontként az alkotás intenzív időszakaiban, hanem korán özveggyé váló édesanyja, Marka néni is. Huszárik életének legfontosabb iránytűje volt ő, akihez vasárnaponként, amikor csak tehette, hazatért szülőfalujába. Amikor nem kell magunkat megértetni a másikkal, mert belőle származunk, ő adott világot nekünk, az maga a harmónia. A szeretet képlete, amely a teremtőt a teremtettel vagy éppen más fokon a szülőt a gyermekkel összekapcsolja, Huszárik egyik legfontosabb témája volt, és valóság­szeretetében, életközeliségében mindvégig ott dolgozott.Huszárik domonyi vasárnapjait a közösséggel való kapcsolat megőrzése tette teljessé. Rendszeresen együtt kártyázott gyerekkori barátaival, így a most kilencvenöt éves Roób Jancsi bácsival is, aki szívesen idézi fel még ma is ulticsatáikat. Ebéd után a posta előtt gyülekezett a társaság, majd a közeli réten egy üveg bor kíséretében, pokrócokra telepedve kártyázták át a délutánt. A kiosztott lapokból kellett kihozni a lehető legtöbbet, repkedtek a kontrák és a rekontrák.

A szülői ház utolsó lakója Marka néni volt, 2006-ban bekövetkezett halála óta az épület magányosan áll az Iskola utcában. Huszárik egykori otthona a lányának, Huszárik Kata színésznőnek és a domonyiaknak is többet jelent egy egyszerű ingatlannál. A ház a tervek szerint a közeljövőben teljesen megújul, és híres lakója szellemét megidéző emlékházként, fiatal művészek inspiráló alkotótereként és nem utolsósorban a galgamentiek számára identitáserősítő helyszínként

Olyan élő műhelyként, amely a közösség saját erejéből a múlt méltó visszaidézése mellett a jövőre is ablakot nyithat a magabíró domonyi és galgamenti embereknek éppúgy, mint mindenkinek, aki Huszárik Zoltán emlékének ápolását hozzájuk hasonlóan szívén viseli. Sok egyéb mellett mi ezzel hajtogatjuk a jövő papírcsónakjait.

Huszárik emlékezete
A Mafilm fóti telepének parkjában 1985-ben Mészáros Dezső által megalkotott emlékkövet emeltek a tiszteletére.

A 2011-ben létrejött Huszárik Zoltán Alapítvány elsődleges célja a filmrendező életének és művészetének kutatása, emlékezetének ápolása, a domonyi szülőház szellemi műhellyé alakítása.

2012-től az ő nevét viseli a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának a Magyar média mecenatúra program keretében kisjátékfilmek és kísérleti filmek gyártási támogatására kiírt pályázata.

2013. október 14-én, halálának harminckettedik évfordulóján Domonyban felavatták Monori Sebestyén róla készült bronz mellszobrát, a községi művelődési ház pedig felvette nevét.

2014. október 25-én emléktábla került zuglói lakóháza, a Columbus utca 38. falára.

A Magyar Művészeti Akadémia 2018-ban Talán mindenütt voltam címmel kiadott kötettel állított emléket Huszárik Zoltánnak. Munkásságát és életét ezenfelül számos tanulmány, könyv és dokumentumfilm örökíti meg.

*** 

Nyitóképen: A Szindbád forgatásán. Müller Magda felvétele, OSZK, Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány