Elbán innen, Kunderán túl

Egyre kevésbé fű alatt folyik az a nem is annyira jelentéktelen vita, hogy mit jelent Magyarország számára a Nyugat és a Kelet. Ezen újság hasábjain számtalanszor érveltem amellett, hogy nem kell a két pólus között választanunk, ez ugyanis hamis dilemma. Az itt megjelent írásomra több válasz is érkezett. Ezúttal Techet Péter cikkére reagálok, mivel a szerző nem a szokásos gazdasági érvek mentén teszi le voksát a Nyugat mellett, hanem kulturális okokból. Szerinte a közép-európai népek kultúrája nem olyan „jó minőségű”, mint a Nyugat államalkotó nemzeteié, s Közép-Európa csak annyiban létezik, amennyiben a térség egy kulturálisan minden szempontból visszamaradottabb Nyugat derivátuma.

A cikk alaposan szemügyre veszi, milyen kontextusban fogalmazódott meg az abszurd állítás – nagyjából az utóbbi kétszáz év erről való gondolkodásának fényében –, érvelése mégis féloldalas. Hiszen bár megállapítja, hogy a Közép-Európa-­gondolatot ugyan magukévá tették a Habsburgok, megfeledkezik a velük szemben formálódó köztársasági erőkről, mondjuk Kossuth legendás regionális szerveződési tervéről. Ugyanígy nem esik szó a magyar királyok, így Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond és Mátyás Közép-­Európát a külső fenyegetés ellen megszervezni szándékozó törekvéseiről. Az írás általánosságban számot ad az első világháborút követő kezdeményezésekről, mint a lengyel Intermarium (Międzymorze), a térség értelmiségének szovjet megszállás alatt született elképzeléseiről, például Szűcs Jenő Köztes-Európa-koncepciójáról, s olyan kultúrtörténeti csúcsteljesítményekről is, mint Claudio Magris Duna című, már-már lírikus szerelmes-útikönyve vagy Milan Kundera A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája című esszéje.

S noha mindegyik fenti megközelítésnek megvannak a maga érdemei, a cikk az eleve szelektált koncepciólistából önkényesen csak Kundera értelmezését tekinti legitimnek. Eszerint Közép-Európa nem jelent mást, mint olyan nyugati orientációt, amelynek gyümölcsei nem adattak meg a térség államai számára. A többi megközelítést az írás elveti, mondván, csupán vágyálmok, nem reális politikai programok. Ugyanezen logikával érvelhetnénk úgy is, hogy a Kundera-féle értelmezés is vágyálom, a Nyugat vágyálma, de megúszás lenne ennyivel lerendezni a kérdést. A kultúr- és politikatörténeti visszatekintés ugyanis épp azt mutatja meg, milyen mélyen gyökerezik az igény az önálló Közép-Európára, s hányan hányféleképpen igyekeztek már valamilyen formában tető alá hozni.