Egyetemek bontják le az európai kultúrát – Marion Maréchal írása a Mandinernek

2017 májusában sokat hallatott magáról egy amerikai egyetem, a The Evergreen State College. A Washington államban található, elsősorban bölcsészet- és társadalomtudományra szakosodott intézmény a haladás faltörő kosának szerepében tetszeleg. Az összes jelenkori ideológiát oktatják a falai között: a genderelméletet, az lmbtqi-aktivizmust, a neofeminizmust, az „interszekcionális” antirasszizmust, a dekolonializmust, a „fehér privilégiumokat” és a cancel culture-t. A tanév kezdetén az oktatók bemutatkoznak a hallgatóknak, megadva a nemüket, a faji besorolásukat, a „társadalmi nemüket” és a szexuális beállítottságukat. A cél, hogy ezáltal nyilvánosságra hozzák az „identitásukból” fakadó lehetséges privilégiumaikat. A privilégiumok elképzelt csúcsán természetesen a fehér, heteroszexuális, keresztény férfi áll, aki egymaga megtestesíti a többi kisebbség elnyomását, és akit ezért fel is szólítanak, hogy gyakoroljon bűnbánatot.

A történet új fordulatot vett 2017-ben, akkor a vezetés úgy döntött, bevezeti a hiányzás napját, amikor arra kérik a fehér oktatókat, előadókat és hallgatókat, egy napra ne menjenek be az egyetemre, hogy „átérezhessék” a faji diszkriminációt, s érzékenyebbek legyenek a faji kérdések iránt. Az egyik oktató, Bret Weinstein – amúgy demokrata párti szavazó, egyben a baloldali Bernie Sanders elnökjelöltségének támogatója – levélben tiltakozott az általa kirekesztőnek és rasszistának nevezett intézkedés ellen. Ezzel kezdetét vette egy őrült megfélemlítési és bántalmazó kampány, amelyet a hallgatók egy kicsiny szélsőbaloldali csoportja szervezett. Elsőként rasszistának titulálták az említett előadót: szerintük rasszistán lépett fel a faji kisebbségekkel szemben. Az intézmény káoszba süllyedt, az oktatókat terrorizálták, a megalázott vezetőséget pedig megadásra kényszerítették. Rendfenntartó erők kényszerültek beavatkozni, a megtámadott tanár pedig a felmondást választotta. 2020-ban a kongresszusban a szólásszabadság kapcsán elmondott beszédében így fogalmazott: „Feleségem és én igazi vihart éltünk át, amely előre jelezte az országon átsöprő többi vihart. Az Evergreen immáron mindenütt jelen van.”

Az egyetemek a „sokféleség” ideológiájának a bölcsői
Az Evergreen esete sajnos nem egyedi. A diverzitárius, avagy sokszínűségi gondolat egyeduralkodóvá válása a kulcsmotívum az amerikai egyetemi modell rendszerében. A sokszínűséget viszont a szegregáció új formáival segítik világra, például úgy, hogy külön alvókörleteket jelölnek ki a feketéknek. A pozitív diszkriminációnak nevezett egyetemi politika kizárja a tehetséges ázsiai származású hallgatókat, hogy a helyükre olyan jelentkezők kerüljenek, akik státuszuknál fogva a kevésbé „privilegizált” kisebbségekhez tartoznak. A felvételi elvárások kizárólag faji jellegűek, és megfeledkeznek a társadalmi státuszról, így nem szempont az anyagi helyzet, a szegénység sem, ami az európai származású hallgatókat sújthatja.

Hasonló a helyzet Franciaországban is, ahol az egyik legjelentősebb hallgatói szervezet, a Francia Hallgatók Nemzeti Szövetsége (UNEF) olyan „fajilag nem kevert” találkozókat szervez, amelyeken fehér hallgatók nem vehetnek részt, s teszi ezt az egyetem jóváhagyásával.

Ez a leegyszerűsített rasszizmus, amely a fehérek ellen szól, és gyakran mély gyűlölettel párosul az európai kultúra iránt, 2019-ben, a párizsi Notre-Dame-ot sújtó tűzvész kapcsán lett különösen nyilvánvaló. A nemzeti dráma, amely több millió franciát zaklatott fel és keserített el, egy sor Franciaországot gyalázó bejegyzéshez vezetett a Twitteren az UNEF felelős vezetői részéről. Hafsa Askar, az egyik alelnökük egészen odáig ment, hogy azt írta: „Nem érdekel a párizsi Notre-Dame, mert nem érdekel ennek a mit tudom én Franciaországnak a történelme.” Pár perccel később még rátett egy lapáttal: „Meddig fognak még az emberek néhány fadarabért sírni? Imádjátok a francia identitásotokat, ami fittyfene. Ez az egész csak a ti kis nyöszörgésetek, kis balfék fehérek.” Twitter-fiókjában Askar már korábban is több kirohanást intézett a fehérek ellen: „A fehérek a rasszizmusukkal évszázadokon át elnyomtak másokat, és magukat helyezték előtérbe.” Majd később: „Az egész fehér alfajt el kéne gázosítani.”

Ez a szitokáradat nem akadályozta meg az egyik legnagyobb amerikai sajtóorgánumot, a The New York Timest, hogy így jellemezze az egyetemi szervezetet: „Az UNEF hallgatói szervezet, a franciaországi változások előfutára.”

„Rendszerszintű rasszizmus” és „fehér önostorozás”: a felsőoktatás ostroma
Ahhoz, hogy megértsük, miképpen jutottunk idáig, meg kell vizsgálnunk mindazt, ami már a hétköznapok részévé vált a tengerentúlon. Az olyan, mindenképpen vitatható fogalmak, mint a „fehér privilégium”, a „rendszerszintű rasszizmus” vagy a „strukturális rasszizmus”, szépszerével már meghódították az értelmiségi és kutatói köröket. Ezek a vélekedések azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a faji egyenlőtlenség az Egyesült Államokban az intézmények belülről fakadó diszkriminatív jellegének, illetve a „fehér” nyugati kultúra eredendő rasszizmusának a terméke. Egy haladó körökben manapság népszerű amerikai szociológus, Robin DiAngelo teremtett meg egy azóta híressé vált fogalmat, a „fehér törékenységet”. Elmélete szerint a fehérek tudat alatt profitálnak a rasszizmusból. Ennek a teóriának a perverzitása odáig megy, hogy ha egy fehér embert rasszizmussal vádolnak, és ezen felháborodik, az pusztán annak a bizonyítéka, hogy tudat alatt ki kívánja terjeszteni a saját elnyomó és domináló rendszerét.

Ezek a mérgező elméletek kirekesztő politikai elképzelések alappilléreivé válnak, a társadalmat faji olvasatban értelmezik, és ezzel igyekeznek igazolni az európai és nyugati kulturális örökség felszámolásának a szükségességét.

„A nyugati civilizációnak el kell tűnnie”
Az a szlogen, hogy a nyugati civilizációnak el kell tűnnie (angol eredetiben: Western Civilisation has to go), 1987-ből ered, és mára számos egyetemi kampusz programjává vált. A gyakorlatban azt jelenti, hogy le kell leplezni és üldözni kell mindent, amiről el lehet mondani, hogy túlzottan Európa-központú. Angliában, Oxfordban egyes előadók klasszikus zenei műveket címkéztek kolonialistának, egyben indítványozták bizonyos zenei tételek kivételét a programból, mondván, túl „európaiak és fehérek”. Az Egyesült Államokban az ókori irodalmi művek, a nagy klasszikusok kerültek a célkeresztbe azzal az indokkal, hogy a „fehérség” kultúrájának a forrásai. Egy massachusettsi tanár kifejezetten büszke volt, hogy sikerült Homérosz Odüsszeia című művét kivetetnie az iskolai programból, hogy utóbbit így tegye „befogadóbbá”.

Franciaországban az új antirasszisták is ebbe az irányba mozdulnak el, a kolonialista és rabszolgatartó múlt bűneire való emlékeztetéssel és az ehhez fűződő örökös bocsánatkéréssel. Az európaiakat és főként a franciákat arra ösztönzik, hogy szakítsanak a „gyarmatosító mentalitással”, mert ez a kolonialista múlt folyamatosságát jelenti. Így történhetett meg, hogy a Sorbonne-on törölni kellett Aiszkhülosz Oltalomkeresők című drámájának előadását. A „fekete ügy védelmezői” elfogadhatatlannak tartották, hogy fehér színészek fekete maszkban jelenítették meg a Danaidákat.

Az egyetem már távolról sem tekinthető annak a végső menedéknek, a tudás és a hagyomány őrzőjének, amely ellenáll a korokhoz köthető szenvedélyeknek és divathóbortoknak. Épp ellenkezőleg, egyre gyakrabban áll a rombolók mellé. Ez a rombolás főleg a társadalomtudományi oktatás és kutatás terén aktív, de lassan elárasztja a társadalom egészét. Napóleon halálának kétszázadik évfordulója májusban lesz, de már számos vitát generál. A gender- és faji aktivisták szeretnék „eltörölni” a császár örökségét, mert rasszistának és nőgyűlölőnek tartják. Egy híres kereskedelmi főiskola vezetése törölte egyik programját – amelyre egyébként a hallgatók hívták meg az előadót, aki a napóleoni korszak szakértője – azzal az indokkal, hogy „ebben az időszakban nem kívánnak teret adni a napóleoni örökség felértékelődésének”; döntésüket végül az egészségügyi szabályokkal magyarázták.

A cél egyértelmű: a múlt eltörlése, a „diverzitásszósszal” leöntött új múlt megalkotása, az emberi tudás „nyugattalanítása”, az európai kultúra lenullázása. A szobordöntögetések a francia vagy amerikai utcákon csupán annak az egyszerű megnyilvánulása, ahogy az iskolákban módszeresen pusztítják a tudást.

Az iszlamista baloldal által szervezett értelmiségi terror
Franciaországban az európai történelem és kultúra folyamatos felszámolásának és leépítésének különös színezetet kölcsönöz az iszlamobaloldal közreműködése. A fogalmat a 2000-es években Pierre-André Taguieff szociológus alkotta, rámutatva az „iszlamisták és a baloldal közötti ideológiai konvergenciákra és együttműködésre”. A szerző először a második intifáda idején találkozott a jelenséggel, amikor közösen vállalt radikális anticionizmusként jelent meg a palesztin ügy, majd a későbbiekben fokozatosan teret nyert a muszlim ügy védelme és az iszlamofóbia elleni harc. Így történt, hogy a „hitetlenek iszlamofóbiája” (az iszlamistáknak) és a „rasszista kapitalizmus” (a balosoknak) egy és ugyanaz: a Nyugat – összegez Taguieff.

A Muszlim Testvériség által bevezetett terminus, az iszlamofóbia széles körben elfogadottá és alkalmazottá vált a szélsőbaloldalon, olyannyira, hogy ma már az istenkáromlás bűnének egyik fajtáját jelenti. Az iszlámot érintő bármely kritika azonnal a muzulmánok elleni támadásként és mint ilyen, rasszista megnyilvánulásként értelmezendő. Az antirasszisták által elítélt úgynevezett állami rasszizmus immár állami iszlamofóbiának minősül e logika szerint. Így aztán az interszekcionalisták, a neofeministák, a genderelmélet-hívők, az iszlamisták, a szélsőbaloldaliak mindannyian ugyanazzal az ellenséggel találták szemben magukat: a fehér, keresztény, heteroszexuális férfival.

Ez a zűrös gondolkodásmód egy ideje számos formában jelen van az egyetemeken. Az őrület elsősorban a szociológia, a politikatudomány, az összehasonlító irodalom, az angoltanulmányok területén érhető tetten. Ahogy azt Pierre-André Taguieff magyarázza: „jönnek amerikai mintára a »tanulmányok«, a studyk (gender studies, queer studies, postcolonial studies, cultural studies stb.), amelyek főként arra szolgálnak, hogy intézményesítsék a szélsőbalos és dekolonialista áramlatokat a tudományos életben. A cél a társadalomtudományok »dekolonializálása«, érthetőbben fogalmazva elpusztítása.”

E tanok követői, a leépítők lassan bekebelezik a klasszikus egyetemi rendet, a szakdolgozatok, disszertációk megvédését, és azokat az előadókat-oktatókat favorizálják, akik maguk is ennek a rögeszmének – faji megközelítésnek, genderelméletnek, posztkoloniális tanulmányoknak – a követői. Hegemóniájuk ideológiailag megosztja az egyetemi világot, felerősíti az öncenzúrát, és az esetleges ellenzőket partvonalon kívülre szorítja. A tanulmányok átírása, a cenzúra, az eltörölt órák, a lemondott konferenciák, a rosszindulatnak odavetett, távozni kényszerülő professzorok, a „rosszul gondolkodók” száműzése egyre inkább az egyetemek hétköznapjává válik.

Az elit agymosása
Ezeket a radikális mozgalmakat gyakran elhanyagolhatónak, marginálisnak állítják be. Óriási tévedés. Csakúgy, mint a trockizmus a maga idejében, a mostani radikális áramlatok is meghatározóvá válnak egyes egyetemi területeken. Gyakorlatilag ezek határozzák meg egyes egyetemi-értelmiségi körökben az alaphangot. Ezt a hangot erősítik fel aztán a militáns csoportok, az offenzív, erőszakos szervezetek, s kimondottan jelentős és kedvező visszhangra találnak a médiában is. 

A lényeg azonban az, hogy ezt oktatják ellentmondás és kritika nélkül egyetemisták nemzedékeinek, amelyek így a társadalomról kettős, fajilag meghatározott képet kapnak, és annak a foglyaivá válnak. Jövendőbeli elitünk, gazdasági és politikai vezetőink sincsenek biztonságban, sőt… A nagy, nemzetköziesített egyetemek a progresszista és posztkolonialista ideológiák előőrsei. A cancel culture a vita megszűnéséhez, a kritikai szellem eltűnéséhez, a nyelv tönkretételéhez, az ész és az intelligencia halálához vezet. Mindezzel nem csupán a kultúránk „törlődik”, hanem az egész civilizációnk. 

A szerző francia nemzetggyűlési képviselő 2012–2017 között, az ISSEP magánfőiskola igazgatója.

Nyitóképen: Black Lives Matter-tüntetők a kaliforniai Berkeley egyetemi városában 2020 júniusában. Fotó: Shutterstock