Aki az Észak vad tájait örökíti meg

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilap Feminens rovatában

Horváth Eszter nevét idehaza tavaly ismerte meg a nagyközönség, miután a World Press Photo szakmai zsűrije az ő képét választotta a környezeti kategória legjobbjának. A fotót, amelyen két jegesmedve szaglássza körül a kitűzött zászlókat, Eszter három és fél hónapos útján, a Polarstern kutatóhajóról kihajolva,

Nem ez volt az első ilyen küldetése: közel tíz éve dolgozik a szakmában, bár pályafutását még szelídebb vidéken, New Yorkban kezdte. Diplomamunkáját a The New York Times közölte, a sikert pedig sok megkeresés követte, képeit publikálta többek között a National Geographic, a Time és a The Wall Street Journal is.

Dokumentarista fotósként 2015-ben a tudósok mellett találta meg a helyét. Évek óta az északi sarkkör mentén dolgozik, hogy a legfrissebb kutatásokat ne csak egy szűk tudományos közeg, de a nagyvilág is megismerhesse vizuális történetmesélése által. A 2020-ban díjazott fotó kapcsán sokat írtak Eszterről, ám az élet azóta sem állt meg:

„Ez a világ legészakibb közössége, ahol folyamatosan élnek emberek. Mivel kutatófalu, turistaforgalom sincs igazán, békeidőben is csak sétát tehetnek a látogatók, nem alhatnak itt. Most a vírus miatt az sem volt biztos, hogy bennünket ideengednek, de végül négy negatív teszt és tizenkét nap karantén után odaértem – meséli Eszter. – Mielőtt elindulok egy útra, rengeteg tudományos cikket olvasok, hogy teljesen kiismerjem magam abban, amit a kutatók végeznek. Tudományos cikkek igazolják, hogy az északi féltekén a folyamatos talajfagyban 1300 gigatonna szén van, s a szén-dioxid és a metán a levegőbe jutva még inkább felgyorsíthatja a globális felmelegedést. Most a Jeges-tenger part menti régiójában az ehhez kapcsolódó kutatásokat szeretném dokumentálni.”

Eszter legutóbb két és fél hetet volt a kutatóbázison. „Faházikókban laktunk, ahol hatalmas monitorokon látjuk fél hétkor, milyen az aznapi idő, és mit tudunk végezni. Fél nyolckor közösen reggelizünk, egy óra múlva pedig hószánon indulnak a csapatok a megadott kutatási helyekre, ahol este hatig dolgoznak.” Fotósként Eszter folyamatosan kíséri a kutatókat, olykor kérdez, máskor csak csendben figyel, hogy ne zavarja a munkát.

Néha saját munkáján kívül más fontos feladatot is ellát a tudósok mellett: jegesmedveőrnek áll. Mivel a Spitzbergák a jegesmedvék otthona, háromezer állat veszi őket körül nap mint nap, és terepre csak az mehet, aki elvégezte a szükséges tréningeket, tud lőni nagy kaliberű fegyverrel, ha szükség van rá. „Remélem, soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy bántanom kelljen egy medvét, de biztonságot ad, ha ott a fegyver, és bízom benne, hogy adott esetben képes vagyok megvédeni magamat és a kollégákat.”

Márpedig a biztonságérzet ebben a környezetben létfontosságú. Terepen nincs helye a hősködésnek: balesetet okozhat,

„Fagyási sérüléseket szenvedtek kollégák, holott ha szólnak, tudunk tenni ellene. Nagy veszélybe sodorhatja magát és a többi embert, ha bárki – pláne, ha a medveőr – nincsen a topon.”

Eszter egy saját példán szemlélteti ezt: a legutóbbi munka során éjszaka kiment a fjord egy különösen szép partszakaszára egyik kolléganője kíséretében. Úgy alakult, hogy a lámpa, a puska és a jelzőfény is a munkatársnál volt, és a nehéz terep miatt harminc méterre szakadtak egymástól.

„Azt éreztem, sem őt, sem magamat nem tudom megvédeni, ha bármi történik, ilyen állapotban pedig nem akartam továbbmenni. Ő ezt rögtön megértette, és vissza is fordultunk. Ez volt a jó döntés. Az eset előtt két nappal két kutató volt kint méréseket végezni, amikor egy jegesmedve besomfordált közéjük. Egyiküket felemelte a fejénél fogva, és el akarta hurcolni, de a másik kutatónak volt annyi lélekjelenléte, hogy lelője az állatot, így túlélték a támadást. Nálunk lehet, más lett volna a helyzet” – részletezi.

meg egy adag bátorságra, hogy ne szégyellje senki sem kimondani, amit érez és gondol. „Én itthon is így működöm, és megnyugtató, ha tudom, hogy a többiek is betartják a szabályokat. Nem szeretnék olyan emberrel terepre menni, aki hősködik, mert előbb-utóbb baleset éri. Itt nem azáltal vagy erős, ha hősködsz, hanem ha vállalod a gyengeségeidet.”

Jelentős váltás ilyen működésmódból egyik napról a másikra visszailleszkedni az európai hétköznapokba. Ahogy Eszter mondja, két utazás között mintha más életet élne, és bár öröm hazautazni, találkozni a családtagokkal, a terep újra és újra visszahúzza, mint a függőt a kábítószer.

„Az a mély kapcsolódás, amit ott érzek a természettel és önmagammal, leírhatatlan. Az ilyen utakon százszázalékosan jelen vagyok, megélek minden percet, sőt az okoz nehézséget, hogy onnan elgondoljak valahová. Az itthoni életben viszont néha éppen az itt és mostot nehéz megélni.” A tudatosságnak, a tudatos jelenlétnek nagy ereje van – gondoljunk csak egy jól elkapott pillanatra: amikor a fotós éppen azt, éppen akkor és éppen úgy örökíti meg, ahogyan kell.

A szerző az Egy.hu főszerkesztője

Címlapkép: Horváth Eszter