A völgy

Azt, hogy mit nevezünk hazának, nem egyszerű megfogalmazni. Szinte elviselhetetlen terheket hordoz ez a szó, már alig látszik a sok ráaggatott jelentés mögött. Hasonlóan a szeretethez, amely mára annyira üressé vált, hogy ha valahol elhangzik, biztosak lehetünk benne, hogy az, aki kimondja, többnyire egész másra gondol. A haza szó könnyen egyfajta retorikai fogássá válhat, amelyet a különböző politikai és ideológiai irányzatok a maguk érdekeinek megfelelően használnak. Ami nagyon nincs jól, mert a legfontosabb sza­vaink egyike, és az egyik legmélyebb emberi szükségletre irányítja a figyelmünket.

Az ember amikor megérkezik erre a világra, egyedül van. Életének első éveiben, leginkább az első tíz évben vésődik belé – sok minden más mellett – annak a fizikai térnek a látványa, amelyben él, amely körülveszi. Hogy milyen ez a tér, egyáltalán nem mindegy. Feloldhatatlannak tűnő dilemma számomra, hogy az a tágabb külső környezet, amelyet hazának nevezek, a hozzá kapcsolódó érzelmi töltetű élmények révén vagy a tőle, illetve belőle érkező sugallatok hatására válik jelentőségteljessé. Hajlok arra, hogy mindkettőt elfogadjam mint egyszerre, egymás mellett működő és egymást kiegészítő hatásokat. A haza tehát az, ami megtalál engem, és az, amit én találok meg. A létezésnek olyan alapvető fontosságú talapzata jön létre így, amely nélkül az élet nehezen képzelhető el. Ha nincs egy táj, amelyre hazaként gondolhatunk, semmiféle térképen nem tudunk tájékozódni, elvesznek az irányok, csak az üres térben sodródunk. Ahhoz, hogy egy táj bensővé váljon, hazává, munka kell, figyelem és érzékenység. Mert a haza élménye egyáltalán nem magától értetődik. A haza megtapasztalásáig el kell jutni. A haza megtapasztalása szellemi munkát kíván.