A május nem véletlen

Némelyik könyvvel hajszálpontosan olyan érzés találkozni, mint egy hús-vér emberrel. Ember alatt természetesen fontos személyt értek, olyasvalakit tehát, akinek a találkozást követően döntő hatása lesz az életünkre – ha jelent ez így valamit egyáltalán. Mindenesetre létrejönnek a legelső benyomások, megérkeznek a másik arcvonásai: először az arc tisztább, felső részein, majd egyre lejjebb, és velük a pillanatot máris történetté, egy lehetséges történetté formáló sejtelmek is – amik aztán vagy igaznak bizonyulnak, vagy nem. Általában persze tökéletesen igaznak bizonyulnak: mintha valóban „kivetülnénk” ilyenkor abból a közvetlenül tapasztalható térből, abból a szobából, amelyben éppen elhelyezkedünk. Lejátszódik az egész egyetlen villanás alatt.

Egy nyolcadik kerületi lakásban állok vagy öt évvel ezelőtt; körülöttem némileg csodálkozó vendéglátóink, kezemben Marton Marcell karmelita Szépszeretet című könyve. Néhány perce vettem le a polcról, és azóta „eltávolodtam” – megigézve nézem ezt a pár sort, tényleg úgy, akár egy önmagát kereső vonást egy semmiből előtűnő arcon: „A gyorsvonat étkező­kocsijában ültem. Messze elláttam, de amit néztem, az nem a föld, a mezők, a felhők voltak. Hanem valami egészen más. Határozottan éreztem: belerohanok az – Örökkévalóságba. […] Teljes bizonyossággal villanyozódott be egész lényembe a tudat: meg van pecsételve a sorsom. Nem e-világé vagyok többé, hanem azé a Másiké. S csak ez az »egy szükséges«.”

Később beszereztem az összes fellelhető könyvét, és elkezdtem Marcell atyának hívni, ahogy másoktól hallottam. Mária kezében, Mária ruhájában, Kolostori iskola a Kármelen 1–2. Sokat nézegettem a Muzulmán sírokon című önéletrajzi regényét is, igaz, ebből csak a második kiadást sikerült megtalálnom, az eredetit soha.