40 + 10 = pünkösd

A keresztény élet rendjét évszázadokon keresztül meghatározta az erkölcsi parancsok mellett az egyházi év rendje is. Azok számára, akik ebben a rendben találják meg életük összetartó erejét, ez a szerkezet ma is érvényes. Minden ünnepnek saját helye, üzenete volt és van, amely a közös­séghez és benne személyesen minden emberhez szól. Az ünnep helye kettős: Isten és ember közös történetében Isten cselekedeteinek legfontosabb állomásait jelöli, miközben minden ember személyes életére kínálja fel ezeket az állomásokat mint egyszerre időszerű és mindenkor érvényes azonosulási pontokat. Ezekben az ember megtalálhatja élethelyzetének mélyebb és magasabb értelmét. Nagypénteken Jézus halálára emlékezünk, rádöbbenünk az áldozatra, és keressük az értelmét. Így van ez kétezer év óta. Ebből az ünnepből – hiszen miért is ne lehetne ünnep az az emléknap, amely a fogságba esett ember szabadulásának döntő eseménye – akkor is erőt meríthetünk, amikor saját veszteségünk nagypéntekét éljük át. Lehet, hogy a naptár mást mutat, de a mi életünkben nagypéntek van: gyász, szenvedés, megsemmisülés. Nagyszombat teljes csöndje a nagy, isteni tettre készülést jelenti, amikor a halál árnyéka völgyéből, a pokol birodalmából Isten kihozza Fiát. Krisztus feltámadásában, a halál felett az élet győzelmében pedig ott az ember végső reménye, hogy nem a nyitott sírgödör az utolsó állomás. Addig is milyen jó meglátni saját reményvesztett helyzeteink feltámadását, az újrakezdést Krisztus feltámadásában!

Majd itt van ez a negyven nap. Az evangélium szerint ennyi időt töltött a feltámadott Krisztus mennyei testében még a földön, s ebben az időszakban jelent meg tanítványainak. Negyven nap után pedig a szemük láttára távozott mennyei hazájába. Tanítványai meg csak nézték, vajon merre ment, míg Isten követe, az angyal meg nem szólította őket: ne felfelé fordítsák a tekintetüket, hanem induljanak előre, vissza a hitetlen világba, s végezzék el azt a munkát, amit Mesterük rájuk bízott. Ők azonban tíz napig nem mentek sehová. Bezárkóztak, féltek, tanácstalanok voltak, hogy mi is lesz ebből a Krisztus-ügyből, mely nekik teljesen új életet, a beteljesedést hozta el, ám a világot szemmel láthatóan nem változtatta meg körülöttük. Ez a titokzatos tíz nap. Jézus már nincs a földön, de még Isten Lelke, szelleme sincs, hogy bátorságot, erőt adjon nekik a küldetéshez, melyre Jézus távozása előtt felhatalmazta őket. Még tíz nap. Már elkezdődött az ember Jézus nélküli földi lét, de még nincs itt az, aki őt képviselné, és megteremtené vele a kapcsolatot a tanítványok számára. Még nem jött el pünkösd napja, a Szent Lélek tüze még nem gyújtotta fel a szívüket; viharrá dagadó szele még nem repítette ki őket a bezártságból, Jeruzsálemtől Kis-Ázsián át a Római Birodalom legtávolabbi zugáig, a „föld végső határáig”. Áldozócsütörtök: Krisztus mennybemenetele és pünkösd között ott van ez a tíz nap. Ahogyan ott van ez a különleges tíz nap azoknak az életében is, akik valami nagy feladatra készülnek, életük küldetésének beteljesítésére. Megvan már a felhatalmazás, a terv, a cél, a tanítvány felkészültsége, de még hiányzik a Lélek ereje, a szellemi-lelki erő, mely nem csupán belső nekiszánás, hanem kívülről, felülről kapott energia, tűz, hajtóerő. Még visszatart az, ami mögöttünk van, még hiányzik mellőlünk a társ, akivel majd együtt küzdhetünk, de már közeledik a Lélek, hogy betöltsön, s elindítson egy olyan úton, amelyen talán még sohasem jártunk. És az ötvenedik napon megtörténik. Ezt jelenti az eredeti nyelven pünkösd: ötven.