Sötét korok

Versei és választásai gyerekkoromtól fogva sorvezetőim. Nemcsak Bachot, Ciorant vagy Dosztojevszkijt kaptam tőle, de Simone Weilt is, aki Európa modern védőszentjévé vált nőként, tudósként, társadalmi aktivistaként, zsidóként és keresztényként.

Sötétnek tűnő napon, nagypénteken írom ezeket a sorokat, de már fényes időben jelennek meg. Most lemosott oltár, kimentett oltáriszentség és templom­kárpit-szakadás, de amikor az olvasó kézhez kapja a neki címzett sorokat, már a fényesen ragyogó feltámadás és az ön­átadás illatával lesz teli a levegő.

Ítéletünk a korról legtöbbször egy figyelmetlen kisgyerek ítélete. Nem azé a gyereké, aki csecsemőként folytat isteni monológot „egy-egy különálló tárggyal az összefüggések mindennemű könnyítése nélkül”. Pilinszky szerint ilyenkor az újszülött a világ szüntelen keletkezésével érintkezik, és így többet is tud róla bárkinél. Újra és újra vissza kellene térnünk hát erre a zérópontra, ahol nincs rutin, előítélet, csak tiszta szeretet és friss tapasztalat. Ez az a bizonyos evangéliumi esztétika: a szegénység, a radikális minimalizmus, a zérópont esztétikája, ami kiszakíthat bennünket bármilyen sötétnek aposztrofált kor szorításából.

Mert soha nincs elégséges rálátásunk a múltra, a jövő maga a homály, a jelen pedig nem több propagandánál. Halljuk például azt is, hogy „haladásunk fényes” meg hogy „a középkor sötét”. A sötét középkorról persze mindig eszembe jut egy másik női védőszent, Bingeni Szent Hildegárd, aki már a 12. században a mai női aktivizmust meghaladó, politikusokat, királyokat bátran megfeddő büszke nő volt, emellett apát, zeneszerző, orvos, író, képzőművész és természetgyógyász is. Igazi avantgárd alakja volt a szikrázó teljesítményeket felmutató „sötét középkornak”, amely hálózat­szerű struktúrájával, egyetemeivel, szakrális tudásával, az ősi tapasztalathoz kísérleti módon kapcsolódó technikáival akár saját felvilágosultságába belegabalyodó korszakunknak is iránytűje lehetne.