Most jön a munka dandárja – hosszú út áll még az „európai reneszánsz” előtt

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban.

Március elején drámai fordulatot vett az Európai Néppárt (EPP) és a Fidesz főszereplésével lassan három éve játszódó uniós szappanopera. Miután a két tartományi választás gyenge közvélemény-kutatási eredményeitől megrettent német Kereszténydemokrata Néppárt (CDU) sürgetésére a néppárt módosította a frakciószabályzatot – amely nagyban megkönnyítette volna a felfüggesztett Fidesz kizárását –, Novák Katalin, a magyar kormánypárt külügyekért felelős alelnöke bejelentette: elhagyják az EPP képviselőcsoportját. Bő egy hétre rá a pártból is kiléptek.

A döntés nem volt teljesen váratlan: Wilfried Martens volt belga kormányfő, huszonhárom évig regnáló EPP-elnök halálával a pártcsalád egyre kevésbé tudott ellenállni az egységben cselekvő uniós baloldal zsarolási kísérleteinek, és a 2013-ban néhány néppárti képviselő hathatós segítségével megszavazott, Magyarországot élesen elítélő Tavares-jelentéssel bizalmi válság robbant ki a Fidesz és az EPP között. Bár Joseph Daul 2014-ben még kampányolt a magyar kormánypártnak, a továbbiakban inkább szurkálódások irányultak Magyarország felé, mintsem támogatás. Nem védte meg a néppárt a magyar tagpártját az unió igazságügyi biztosának, a luxemburgi Viviane Redingnek a támadásaitól, sokan együtt szavazták meg a baloldallal Judith Sargentini Magyarország elleni vádiratát, ami után a Fidesz 2019 márciusában felfüggesztette néppárti tagságát. A felek közti viszonyt egy háromfős „bölcsek tanácsa” volt hivatott felülvizsgálni, amely végül semmire sem jutott.

Az Európai Néppárt több vezetője számára személyessé vált a Fidesz elleni harc. A 2019. májusi európai parlamenti választás után a magyar kormánypárt keze is benne volt abban, hogy a vele szemben gyakran kritikus frakcióvezető, Manfred Weber, akinek a csúcsjelölti rendszer szerint az Európai Bizottság elnöki széke „járt” volna, végül nem nyerte el a tisztséget. Az emiatt megorroló bajor politikus innentől kezdve igyekezett a frakción belül ellehetetleníteni a fideszes képviselőket: Deutsch Tamás delegációvezetőt, miután élesen kritizálta őt, gyakorlatilag cenzúrázta a saját néppárti képviselőcsoportja.

Donald Tusk volt lengyel miniszterelnököt, aki 2019. november vége óta az EPP elnöke, belpolitikai okokból szintén nem fűzi szívélyes kapcsolat a magyar kormánypárthoz. Miután jobbközép pártját, a Polgári Platformot (PO) 2014-ben leváltotta Lengyelország, a PO erősen balra sodródott, Orbánék pedig helyettük az új kormánypárttal, az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) frakcióban politizáló Jog és Igazságossággal (PiS) építettek ki szövetségesi kapcsolatot. A Fidesz által sorozatosan elszenvedett megaláztatások, az EPP-vezetők Orbán Viktor iránt táplált antipá­tiája, valamint a márciusi, a CDU számára rendkívül fontos német tartományi választások végül robbanékony elegynek bizonyultak, a néppárti frakciószabályzat módosítása mögé bújtatott Fidesz elleni célszerszámot már nem kívánta tesztelni magán a nagyobbik magyar kormánypárt. Minden kapcsolatot azonban nem vágott el a magyar jobboldal néppárti szövetségeseitől: a KDNP tag maradt, EP-képviselője, Hölvényi György továbbra is a Weber vezette frakcióban folytatja az üldözött keresztény közösségek megsegítésére irányuló politikáját. Armin Laschet új CDU-elnökkel pedig arra a megegyezésre jutott a Fidesz elnökeként is dolgozó magyar kormányfő, hogy kapcsolataikat ezentúl pártközi alapon ápolják – igaz, ebbe a képbe némiképpen belerondított Markus Söder bajor miniszterelnök azon kijelentése, miszerint a magyar kormánypárt „végleg elbúcsúzott az Európai Néppárt kereszténydemokrata értékeitől”.

Az európai jobboldal ma három nagyobb egységre oszlik, ebből kettő található az EPP-től jobbra: a 62 mandátummal bíró ECR-frakció, amelyet a brexitig a brit Konzervatív Párt dominált, azóta pedig a harmadát adó lengyel kormánypárt, a PiS irányít, egységben Giorgia Meloni Olaszország Fivérei (FdI) pártjával, valamint a cseh Polgári Demokrata Párttal (ODS). Egy lépéssel jobbra található a 75 fős Identitás és Demokrácia (ID) képviselőcsoport, amelyet olasz–francia–német triumvirátus vezet: idetartozik Matteo Salvini Ligája, Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése, valamint az Alternatíva Németországnak (AfD), és itt politizál az Osztrák Szabadságpárt (ÖVP) és a holland Szabadságpárt (PVV) is.

A lapunknak a múlt csütörtök esti budapesti Morawiecki–Orbán–Salvini-találkozó után nyilatkozó volt olasz belügyminiszter, Matteo Salvini is rámutatott arra, hogy az ID, az ECR és a Fidesz együtt már ma az Európai Parlament második legnagyobb frakciója lehetne – azonban a két politikai csoport egyesítése rendkívül nehéz politikai feladat. Orbán Viktor számára Marine Le Pen, akit Matteo Salvini rendkívül nagyra tart, már a túlfelére esik a szélső-jobboldaliság vörös vonalának – bár könnyen lehet, hogy a végletekig megosztott Franciaországban rajtuk kívül senki olyat nem talál a közép-európai jobboldal, aki egyszerre képviseli az általuk vallott elveket, és érdemi társadalmi támogatottsággal rendelkezik. Az AfD szintén kemény dió: bár Salviniék a legteljesebb természetességgel működnek együtt velük, Orbánék érthető módon vonakodnak attól, hogy Tuskék PO-ja mintájára a nagyobbik német kormánypárttal is megromoljon a kapcsolat egy számára vállalhatatlan belpolitikai konkurenssel kötött szövetség miatt. Ha viszont az AfD a következő hónapokban meg tudja győzni az ilyesmire rendkívül érzékeny lengyeleket és a magyarokat arról, hogy mentes bármiféle szélsőjobboldali elhajlástól, túlesik a párton belüli hatalmi harcon, a CDU pedig elveszíti a következő német választást, látszik esély az AfD és Közép-Európa megbékélésére.

Az oroszokkal való együttműködés kérdésében a PiS ellenében van egyetértés a Fidesz, a Liga és az AfD között: a lengyeleknek történelmi tapasztalataik miatt ellenérzéseik vannak az oroszokkal szemben, a többiek a pragmatikus együttműködés pártján állnak. Lorenzo Fontana, a Liga főtitkárhelyettese lapunknak úgy nyilatkozott: „az a veszély fenyeget, hogy ha túl sok ó ellenségeskedést szítunk Oroszországgal, az a kínaiak karjaiba hajtja őket”, így az ideologikus hozzáállás helyett pragmatizmusra van szükség.

A magyar–lengyel–olasz szövetség útjában álló olasz belpolitikai akadályt, úgy tűnik, a múlt csütörtöki tárgyaláson sikerült elhárítani. Bár Matteo Salvini Ligája tagja az olasz technikai kormánykoalíciónak, Giorgia Meloni egyre erősebb FdI-je viszont ellenzékben van. Salvini lapunknak úgy fogalmazott: „bizonyosan” szeretné bevonni Meloniékat az új jobboldali együttműködésbe. Felhívta a figyelmet arra, hogy önkormányzati és régiós szinten továbbra is együtt kormányoznak, kapcsolatuk nem romlott meg.

A Liga vezetője arra számít, hogy akár már két éven belül egység jöhet létre az európai jobboldalon – ami abban a tekintetben reális előrejelzés, hogy 2021 őszén minden bizonnyal lezajlik a német Bundestag-választás, így az AfD rendezheti sorait; a 2023-as olasz választást az olasz jobboldal minden valószínűség szerint közösen pályázza meg, a belső viták elülnek; Oroszországban pedig lassú politikai-személyzeti változások hozhatnak olyan átalakulásokat, amelyek javíthatnak a feszült orosz–lengyel viszonyon. „Sok munkával és gondolatokkal” kell a baloldali egységet legyőzni – mondta lapunknak Matteo Salvini. A következő két évben alig látnak majd ki a munkából az új európai jobboldal politikusai – de a kontinens politikai helyzete a jobboldali reneszánsznak inkább kedvez majd a következő időszakban, mintsem hogy gátolná, így Salvini „kétéves terve” könnyen valóra válhat.

Nyitóképen: Mateusz Morawiecki, Orbán Viktor és Matteo Salvini. Egy új jobboldali korszak küszöbén. Fotó: REUTERS / Szabó Bernadett