Csak megtörténik az a csoda!

Nehéz ez a feltámadás idén. Még mindig az ablakhoz tapadva kémleljük a jövőt, még mindig meg kell fontolnunk minden léptünket odakinn, lemondások és távolságtartás uralja mindennapjainkat. És noha jó ideje ekképp van, hál’ Istennek mégsem szoktuk meg a megszokhatatlant.

Ha visszatekintünk, sötét hónapok árja mögöttünk. Szinte nincs olyan család, amelyet ne érintett volna az egy éve tomboló veszedelem. Nincs olyan, akinek a környezetében ne vált volna valaki fertőzötté, esetleg a fehérre meszelt időtlenség foglyává, akinek az életére ne vetett volna árnyékot a járvány. Egy nemzedék kényszerült karanténba, hogy a találkozások, a közösen megélt ünnepek, a minket emberré tevő ölelések helyett a négy fal szűk valóságát tapasztalja meg.

A nehéz idők hősöket emelnek fel: hétköznapi hősöket, akik a kórházakban, az iskolákban, a kereskedelemben, a rendvédelemben vagy épp otthon, egy család fenntartásában gyakran emberfeletti erővel teljesítik feladataikat. Egy közösség túlélőképességét ez mutatja meg a legjobban: ha az államvezetés bölcs döntéseket hoz, ha a frontvonalban harcolók nem adják fel, ha a polgárok józan türelemmel viselik a nehéz időket, akkor az a közösség a jövőt választja. S hazánk minden jel szerint erre voksol.

Pedig hosszú volt a kálvária, és minden stációját megéreztük. Az első megbetegedések, az első korlátozások, a szemvillanásnyi felszabadulás, az újra hűvössé váló tények, adatok, a romló statisztikák, az újabb bezárások, a vállalkozások szomorú végnapjai, az intenzíves ágyak telítődése mind-mind egy állomása volt ennek a közösen megtett keresztútnak. A jézusi példázat, a természet örök logikája azonban hinni hív minket, hiszen „a nagy megpróbáltatások nagy kegyelmeket készítenek elő”.