Borbélyok dicsérete

Nagyapámnak volt egy borotvapamacsa. Halványan emlékszem még a mozdulataira, ahogyan a borotvaszappant a pamacsra helyezi, majd precíz mozdulatokkal felkelni az arcára. Pár éve már én is pamacsot használok, részint a hagyományok iránti vonzódásból, részint meg azért, mert valóban kényelmesebb a hab felvitele így, mint kézzel. Legalábbis azon a kevés részen, ahol indokolt a használata az arcomat lassan egy évtizede uraló, hol hosszabbra hagyott, hol rövidebbre vágott szakáll mellett.

Emlékeim szerint gyerekkoromban voltam egyszer igazi borbélynál is. Kizárólag urak foglaltak helyet nála, és érkezési sorrendben látta el a vendégeket. Akkor ez meglehetősen furcsának hatott, mert akkor is és utána is a „klasszikus” női fodrászokhoz szoktam hozzá. Aztán mintegy két évtized múltán újfent betértem egy borbélyszalonba, mivel az utóbbi években kivált megszaporodtak itthon is. Ezek a barber shopok – felemás sikerrel ugyan, de – igyekeznek valamit visszacsempészni a régi férfivilágból a mai genderizált, férfiasságellenes korszakunkba.

Ahogy a mögöttünk hagyott évtizedben ismét divatba jött a szakáll és a bajusz, az arcszőrzet ápolása pedig összekapcsolódott az igényes férfiasság képzetével, úgy visszatértek a borbélyszalonok is, amelyek többek és mások, mint az egyszerű fodrászatok. Eredeti funkciójuk nem korlátozódott csupán a haj- és szakálligazításra, hanem férfiklubok, mai szemmel valóságos „maszkulin intézmények” voltak. A borbélyszalonokba nők nem léphettek be, és ezt a szokást többnyire ma is tartják. Ez persze nem tetszik mindenkinek: a híres ír borbély, Johnny BaBa fodrászüzletének bejárata elé például még használt tampont is dobtak, és mindenféle fenyegetéseket kapott, csak mert nőket nem szolgál ki. „Az emberek disznónak hívnak, mert nem engedünk be nőket, holott mi nem női fodrászok vagyunk. Mi ezzel a baj?” – teszi fel a kérdést, s joggal. Mert a borbélyszalonok nem a nők ellen, hanem a férfiakért vannak.