Bethlen István, a nagy konszolidátor

Gali Máté írása a Mandiner hetilapban.

1921 tavaszán hazánk az első világháborús összeomlás, az 1918–19-es baloldali forradalmak, valamint az 1920-as trianoni országcsonkítás után romokban hevert. A világháborút megelőző időszakhoz képest területe és lakossága a harmadára csökkent, gyáripari és mezőgazdasági termelése pedig nagyjából a felére zsugorodott. Nemzetgazdaságunk válságos állapota magas inflációs és munkanélküliségi rátát vont maga után, ami meredeken csökkenő életszínvonalat eredményezett. Mindezt csak tetézte, hogy 1921 márciusának végén az utolsó magyar király, a svájci emigrációjából visszatérő IV. Károly megpróbálta visszaszerezni a trónt, ami akut belpolitikai válságot idézett elő. A legitimista miniszterelnök, Teleki Pál a restaurációs kísérlet során tanúsított magatartása miatt elvesztette Horthy Miklós kormányzó bizalmát, és lemondásra kényszerült.

Az államfő 1921. április 13-án egy másik erdélyi gyökerű grófot, Bethlen Istvánt kérte fel kormányalakításra. Bethlen kész kabinetlistát nyújtott át Horthynak, amelyet ő el is fogadott, és másnap kinevezte az új kormányt. Bethlen István innentől egy évtizeden át, 1931 augusztusáig szolgált miniszterelnökként, s ez idő alatt – a Teleki által megkezdett utat folytatva – bel- és külpolitikai szempontból egyaránt stabilizálta az ország helyzetét. Az utókortól méltán érdemelte ki a „nagy konszolidátor” jelzőt.

Bethlen István a belpolitikai helyzet megszilárdítása érdekében 1922 elején egy tekintélyes parlamenti súllyal bíró tömörülést hozott létre Egységes Párt néven. Ez az 1920-as nemzetgyűlési választás után közösen kormányt alakító Országos Kisgazda- és Földműves Párt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja egy részét foglalta magában, kiegészülve a két formációból kiváló „disszidensek” csoportjával. A párt létrejöttét a hosszú távú kormányzóképesség megteremtése mellett gazdasági szükségletek is motiválták, a hazánkat hitelező külföldi tőkéscsoportok ugyanis rendezett belügyi viszonyok kialakításában voltak érdekeltek. Bethlen művének tartósságát jelezte, hogy az Egységes Párt végül olyan alapot képezett, amelyről a politikai elit, a változó parlamenti erőviszonyokhoz igazodva, lényegében véve az 1944 márciusában bekövetkezett német megszállásig képes volt Magyarország irányítására.

Az erős parlamenti bázis biztos hátteret szolgáltatott a konszolidációs politika véghezvitelében. A költségvetési egyensúly helyreállítása érdekében Bethlen szigorú takarékossági intézkedéseket – adóemelések, vagyonváltság, állami alkalmazottak létszám- és fizetéscsökkentése – vezetett be. Szintén a pénzügyi stabilitást szem előtt tartva és a hazai gazdaság élénkítése céljából 1924-ben nagyobb összegű kölcsönt vett fel a Népszövetségtől. A honi nyersanyagbázissal rendelkező iparágak 
– élelmiszeripar, textilipar, vegyipar – fellendítéséhez új vámrendszert léptetett életbe. 1927. január 1-jével pedig hazánk új fizetőeszközéül a pengőt tette meg. A gróf kormányfő által követett gazdaságpolitika eredményeképpen az egy főre jutó bruttó nemzeti termékünk 1929-ben már jóval meghaladta az első világháború előtti szintet, és az európai átlag 74 százalékát tette ki.

A kormányfő konszolidációs rendszere a korlátozott polgári parlamentarizmus talaján állt, és egyik tartóoszlopa az 1922-ben rendeleti úton életbe léptetett választójogi törvény volt. E jogszabály Budapest és környéke, illetve a törvényhatósági jogú városok kivételével visszaállította a dualizmus kori nyílt voksolás rendszerét, valamint több szempontból szűkítette a szavazásra jogosultak körét. Bethlen tudniillik nem volt a tömegdemokrácia híve, azt vallotta, hogy a közéleti vezető szerepet elsősorban a történelmi elitnek, azaz az arisztokráciának, illetve a birtokos nemességnek kell betöltenie. Tudta azonban, hogy politikájához a középső és alsóbb társadalmi rétegeket is meg kell nyernie, vagy legalábbis semlegesítenie, ezért amíg hatalmon volt, a modern szociálpolitika számos elemét magáévá tette. A húszas években a munkásság részére kiterjesztették a kötelező betegségi és baleseti biztosítást, kötelezővé vált az öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági ellátás, s a korábbiakhoz képest jelentős mértékben növekedett az ingyenes gyógykezelés és a táppénz időtartama is. A parasztság számára mérsékelt földreformot hajtottak végre.

Bethlen István és lényegében véve a két világháború közötti teljes magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés revíziója volt. A húszas évek első felében a miniszterelnök megfontolt reálpolitikusként – számot vetve a nemzetközi erőviszonyok stabilizálódásával, Magyarország teljes elszigetelődésével és a honi gazdaság nélkülözhetetlen kölcsönszükségleteivel – a versailles-i békerendszerbe való beilleszkedésre törekedett. Ezt követően viszont fokozatosan számolta fel külügyi elzártságunkat. 1926-ban a Népszövetség enyhített országunk gazdasági ellenőrzésén, egy évvel később pedig a nagyhatalmak feloldották hazánk 1920-ban bevezetett nemzetközi katonai felügyeletét. 1927-ben Rómában a kormányfő barátsági szerződést írt alá az olaszokkal, akik hozzánk hasonlóan elégedetlenek voltak az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer területi rendelkezéseivel. Revíziós törekvéseink támogatása érdekében szerette volna megnyerni az olaszoknál hagyományosan jóval jelentősebb gazdasági és katonai potenciállal bíró Németország támogatását is, ám Berlin ekkortájt még azt a külpolitikai vonalvezetést követte, amelynek keretében vállalta az első világháború végével rá rótt békefeltételek teljesítését.

Gróf Bethlen István 1931. nyári lemondását az 1929-ben kirobbanó, hazánkba is begyűrűző nagy világgazdasági válság hatásai idézték elő. Noha a visszavonulását csak ideiglenesnek tekintette, végül nem tért vissza az ország élére. 1944-ig az országgyűlésben foglalt helyet, előbb a képviselőházban, majd 1939-től a kevésbé fajsúlyos felsőházban. Ez idő alatt következetesen képviselte a konzervatív–liberális politikai meggyőződését. A harmincas évek végétől egyértelműen fellépett a jogfosztó zsidótörvényekkel szemben – a felsőoktatásba felvehető hallgatók létszámát nemzetiségi hovatartozásuk alapján az országos arányszámaiknak megfelelően korlátozó, e rendelkezéssel legsúlyosabban a magyar zsidóságot sújtó, 1920-as numerus clausus törvény módosítását még 1928-ban, a hivatali ideje alatt fogadták el –, és erős fenntartásokkal viszonyult a magyar belpolitika mindinkább jobbra tolódásához. A jobb- és baloldali szélsőségeket egyaránt élesen elutasította, de sohasem vált a tömegdemokrácia támogatójává.

Kiemelkedő politikai teljesítményének ékes bizonyítéka: amikor 1939-ben bejelentette, hogy csaknem négy évtizednyi parlamenti pályafutás után nem jelölteti magát az országgyűlési választáson, még a vele szemben kritikus szociáldemokrata napilap, a Népszava is így írt róla: „Bethlen Istvántól nem lehet elvitatni kimagasló tehetségét, világos, tiszta látását, osztályérdekeinek gyors fölismerését; ő a háború utáni új Magyar­ország kimagasló politikusa és államférfija. A magyar uralkodó osztályoknak kevés ilyen nagy tehetségű politikusa maradt az összeomlás után.”

A szerző a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, az MCC kutatótanára.

Címlapképen: Bethlen István felszólal a képviselőházban. Budapest, 1934. Fotó: MTI / Bojár Sándor