A technika élvonalában járt egykor Székelyföld

Gózon Ákos írása a Mandiner hetilapban.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület a közelmúltban jelentette meg Kolozsvárott a Fejezetek Székelyföld technikatörténetéből című tanulmánykötetet, tizennyolc erdélyi tudománytörténész szerző több évig tartó kutatómunkájának a lenyomatát. A könyvben a kerámiakészítéstől a harangöntésen és a sóbányászaton át az üvegművességig az ipar és a műszaki tudományok számtalan területéről gyűjtöttek össze székely vonatkozású kuriózumokat.

„Sokáig úgy tartotta a közvélekedés, hogy műszaki innovációk tekintetében Székelyföld a magyar művelődés perifériájának számított. Pedig ez nem igaz, mert mindaz, amit ebben a könyvben összegyűjtöttünk, az az összmagyar technikatörténetnek és tágabban fogalmazva a művelődéstörténetnek szerves és sokszor élenjáró része székelyföldi jellegzetességekkel. Amiről e könyvben olvashatunk, az így, ebben a formában nem található meg sehol máshol” – mondja Márton László, a kötet szerkesztője.

Ha valami igazán egyedi jellemzőt keresünk Székelyföld technikai innovációinak több évszázadot átfogó történetére, akkor az elsősorban a vízi szerkezetek nagy száma. A Hargita két oldalán elterülő hegyvidéki terület életében, földrajzi adottságaiból fakadóan, kitüntetett szerepet játszanak a folyó vizek. „Több száz gyors folyású és bő vízhozamú patak rohan alá a székelyföldi medencébe, s ezeket az évszázadok folyamán tudatosan használták energiaforrásként a székely emberek” – magyarázza a tudománytörténeti kutató. Ezért került a könyv első borítójára egy vízzel hajtott malomkerék fényképe. Székelyföldön európai viszonylatban is kimagasló volt a vízimalmok száma. A 19. század elején például egyedül Csík vármegyében 
626 vízimalomról tudjuk biztosan, hogy üzemelt, amelyek közül másfél száz épület 1700 előtti múltra tekinthetett vissza. Gyergyószentmiklóson pedig még a 20. század elején is azt jegyezték fel, hogy egy nagyjából nyolc kilométer hosszúságú folyószakaszon nem kevesebb mint 34 víz hajtotta szerkezet működött.