Szigligeti csend

Szigliget a béke szigete, a Szent György-hegyről jól látszik, amint ilyenkor, kora tavasszal körbeöleli a nádas és a napfényben megcsillanó víz. Majdnem kilenc kilométer egy szigetkör, épp a reggeli futótávom.

Hétköznap nincs az úton szinte senki, őzikék sétálnak át az aszfalton teljes nyugalomban, aranysakál jelenik meg az erdő szélén, fehér gémek állnak a vízzel teli árok partán. Egyszer láttam egy vidrát az arborétum tavában, azóta is keresem. Több napig egyedül vagyok az alkotóházban, ez ritka ajándék. Nem zavar senki, nem zavarok senkit. Szükséges csend az alkotáshoz. Kiszakadok az időből, megérkezek a létbe, az itt és mostba. Elfelejtem a pandémiát, a fertőzések számának emelkedését, a halálozási rekordokat, az online oktatást, és megpróbálok élni annak, amihez értek, vagy szeretnék érteni, alkotni, írni. Na, ehhez kell ez a csend. 

Reggel futás, napközben munka, estefelé lesétálok a strandra. Még zárva van minden, pedig jobb időkben ilyenkor már Pirónál meg lehet inni egy fröccsöt, Oszi bácsinál sülnek a keszegek. Most még nincs semmi, csak a csend. A Balaton haragszik, az eső is elered. Mindennap más a tó. Kedvencem a téli Szigliget. Akkor megáll, megfagy minden. Működik a strand területén egy korcsolyapálya, sőt pár éve elkészült egy szaunaház is, ahonnan az ember kilépve belecsobbanhat a Balatonba. Az élmény – mondhatni – páratlan. Amióta kipróbáltam, azóta hiányzik. Mint annyi minden ebben a megbolydult világban.