A rímhányó örökkévalósága

Létezik egy téveszme a költészettel kapcsolatban. A lényege az, hogy ez valami nagyon távoli, nagyon komoly, a legtöbb ember számára megközelíthetetlen dolog. Hogy így alakult, abban nyilván szerepe van a mindenkori irodalomoktatásnak is. A költészet – és leginkább a kortárs költészet – valóban eltávolodott a lehetséges olvasóktól az utóbbi évtizedekben. De ez messzire vezetne, és most különben sem az e fölötti kesergésről van szó, hanem arról, hogy száz éve született Romhányi József költő. A rímhányó, ahogy a legtöbben ismerhetik.

Romhányi a jó példa arra, hogy az úgynevezett magas költészet árnyékában miféle csodák születnek olykor. Mert Romhányit a szakma sosem tartotta „komoly” költőnek, inkább afféle nagy tehetségű versgyárosnak, akinek különös tehetsége volt ahhoz, hogy a világon bármit „rímhelyzetbe” hozzon. Pedig olyan munkák is fűződnek a nevéhez, mint a Macskák című musical szövegének fordítása vagy Carl Orff egyes műveinek magyarítása. De persze ha Romhányira gondolunk, nem ezek ugranak be, hanem a legendás munkái, amelyeket túlzás nélkül nevezhetünk zseniálisnak. Mert hát mi más például a Mézga család szövege, ha nem zseniális? A Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki? A Mekk Elek, az ezermester? Sokan állítják, hogy a Frédi és Béni Romhányi-féle fordítása kenterbe veri az eredeti szöveget. Anélkül, hogy ismerném az eredetit, simán elhiszem. Mert szinte lehetetlen, hogy a nyelvben rejtőző lehetőségeket bárki olyan magas szinten bontotta volna ki, mint Romhányi.