Baloldali ritmusérzék

Bár sejteni lehetett, mi lesz, azért titkon talán mind reménykedtünk abban, hogy Gulyás Gergely kancel­láriaminiszter a múlt héten bejelent némi enyhítést. Jólesett volna. A leginkább érintett szektorokban dolgozók számára különösen, hiszen nekik az egzisztenciájukról van szó. De már az egész ország tűkön ül, elég a maszkviselésből, a bezártságból, a halálból! Csakhogy még nincs itt az ideje a lazításnak. Bírni kell. Erre figyelmeztet bennünket Portugália esete is, ahol most kénytelenek újra szigorítani.

A koronavírus tavalyi betörése óta szinte már közhely, de attól még igaz: jó lenne nemzeti konszenzus a védekezés szükségességéről, az eszközeiről. Jó lenne együtt sírni, hogy majd együtt nevethessünk. Érvényes ez a politika világára is, ahol az efféle hozzáállás inkább a hiú ábrándok közé tartozik. A pandémia sokadszorra is bebizonyította, mennyire így van ez.

Ha visszatekintünk az elmúlt egy évre, nagyjából az a mintázat rajzolódik ki előttünk, hogy ha a kormány kivár, igyekszik a lehető legkésőbb bevezetni a szigorító intézkedéseket, az ellenzék hőbörögve követel azonnali cselekvést, legyen szó az iskolák bezárásáról vagy a kötelező maszkviselésről. Így volt ez már az első hullám idején, emlékeznek, akkoriban hívta hentesnek a humánminisztert Szabó Tímea, vádolta emberek halálát okozó felelőtlenséggel a kormányt a kamuvideós Korózs Lajos, és hagyta magára a Pesti úti idősotthont a panaszkirály főpolgármester. Aztán teltek-múltak a karanténhetek, csökkent a félelem a vírustól, nőtt a szabadságvágy, Karácsony Gergely pedig már azon lamentált, hogy a kormány szándékosan bünteti Budapestet azzal, hogy nem oldja fel a korlátozásokat. A baloldal lazítást követelt a nyárra, majd amikor jött a második hullám, utólag már persze szigort. Hiszen sosem jó az, ami van. A Gyurcsány-féle csapatok már az ősz elején rázták az öklüket, drasztikusabb lépéseket várva, mondván, nem számít a gazdaság, első az egészség.