A szégyenkezés értelme

A XII. kerületi turulszobor körül újra fellángoló vita alkalmat ad arra, hogy tegyünk néhány megállapítást az „emlékezetpolitikával”, illetve a „múltfeldolgozás”, a „szembenézés” fogalmaival kapcsolatban, már csak azért is, mert általában a legtisztességtelenebb indítékok rejteznek e szavak mögött.

Egészséges nemzeti önkép a kollektív narratívák (ha úgy tetszik: történelmi mesék és legendák), valamint a tudományos tényfeltárás dialektikájából, folytonos kölcsönhatásából születik. Természetes, hogy ez mindig is feszültségeket, vitákat, ellentmondásokat fog eredményezni. A „nacionalista mítoszok” hirdetői, illetve a „múltfeldolgozás” szorgalmazói egyaránt tagadják ezt a dialektikát, valamiféle statikus modellben kívánják rögzíteni a múltunkat, megkérdő­jelezhetetlen dogmák közé szorí­tanák a történelmi valóságot. Az előbbieknek a makulátlan nemzeti dicsőség, szíriuszi szuperlatívuszok lebegnek a szemük előtt – ez viszonylag egyszerű sztori. Utóbbiak viszont egy ideologikus értelmezési keretet próbálnak ráolvasni a történelmünkre, hogy olyan „tudományos” következtetéseket nyerjenek, amelyekkel leépíthető mindenfajta kollektív elbeszélés.

Jegyezzük meg: rendszerszintű „emlékezetpolitikai” fenyegetést manapság nem a nacionalizmus jelent, bármennyire általánossá lett is az emiatt való – gyakran rosszhiszemű – panaszkodás. A „múltfeldolgozás” az, ami a globális machináció eszköze. Ugyanis nem egyszerűen a fájdalmas és kényelmetlen történelmi tények felszínre hozását vagy a nemzeti önképünket torzító rigolyák eloszlatását jelenti. Mindez önmagában üdvözlendő dolog lenne, sőt: kollektív mentálhigiénés szükséglet – miként az is teljesen természetes, hogy kulturális-politikai síkon akár szimbolikus gesztusokkal is kijelöljük a társadalmi-állami felelősséget egyes sötét történelmi események kapcsán (Cseres Tibor Hideg napokjától a holokauszt-emlékművekig lehetne sorolni ennek konkrét példáit).