A seb

Csak ha írok, talán csak akkor vagyok keresztény. Napok óta ez a mondat jár a fejemben. Talán nem is pontos így ez a mondat, és talán nem is igaz. Talán pontosabb lenne, ha a keresztény szó helyett valami más szerepelne ebben a mondatban. De nincs más szavam rá, nincs pontosabb szó. 

Keveset írok, tehát a fenti mondat szellemében mostanában egyáltalán nem vagyok keresztény. Azzal nyugtatom magam, hogy írás helyett viszont zenélek, és akkor biztosan az is igaz lehet, hogy amikor zenélek, csak akkor vagyok keresztény. Nem tudom. Mióta írok, nagyjából tehát huszonöt éve, ez a mondat mégis mindennél világosabb a számomra. Mindennél világosabb úgy is, hogy ez a mondat igazából tragikus rám nézve, mert azt jelenti, hogy a gyakorlatban, az úgynevezett életben képtelen vagyok keresztényként élni. 

Keresztényként élni. Lehet-e nem keresztényként élni. Valószínűleg nem lehet. Aki nem keresztényként él, az is keresztényként él, csak gyarló, bűnös, rossz keresztényként. Nincs nem keresztény élet. A lélek eredendően keresztény, írta valamelyik korai egyházatya (nem tudom pontosan, kicsoda, és nem is biztos, hogy szó szerint így), ami éppen annyira homályos mondat, mint amennyire nem. Sosem tudtam másképp tekinteni magamra, mint keresztényre, vagyis inkább egy alvó keresztényre. Alszik bennem valaki, aki valóban keresztény. Alszik bennem a lélek. Ez a bennem alvó, titokzatos idegen csak ritkán, pillanatokra tér magához. Kinyitja a szemét, a tekintete kristálytiszta, metszően éles, de egyáltalán nem hideg, és képes úgy nézni mindenre, mintha először látná. Vagy inkább mintha mindig is látta volna. Mintha mindent látott volna már egészen a kezdetektől.