Tér és idő nélkül

Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban.

Éppen befejeztem Konok Tamás 2019-ben megjelent önéletrajzi írását, az Emlékköveket, amikor felcsillant a remény, hogy a december óta a Ludwig Múzeum kiállítótereiben megrendezett, Vers l’infini (a végtelenbe) címen futó életmű-­kiállítás talán végre megnyílik az új évben. Ennél előnyösebb helyzetben vannak azok a Konok-művek, amelyek a Molnár Ani Galériában most is láthatók: a Vonalmozgások című kiállítás ha valamelyest kisebb is a ludwigbelinél, ugyanúgy az életmű fontos sarokpontjaira világít rá.

Ki volt az a Konok Tamás, aki a rendszerváltozás után Párizsból egyre sűrűbben hazalátogatva joviális és anekdotázó alakjával a magyar kulturális élet egyik kivételesen üde színfoltjává vált? Előbb felemlegetett memoárja azontúl, hogy személyiségéről tökéletes képet nyújt, megismertet azzal az epikus családtörténettel – egy klasszikus magyar polgári család tündöklésével és deklasszálódásával –, amelyet keresztül-kasul átszőtt a huszadik század minden kataklizmája. A szerző úgy ír rendkívül olvasmányosan és szellemesen, hogy nem kell bennfentesnek és szakmabelinek lenni ahhoz, hogy közben megismerjük és megértsük egy magyar festőművész fejlődéstörténetét a két háború közötti időktől az ötvenes éveken át egészen a nyugati emigrációig, majd a hazatalálásig.

Alkotóként Konok Tamás az ötödik generációt képviselte családjában, s halálával megszakadt az a szál, amelynek kezdete az anyai ági felmenő, klasszicista szobrász­művész Ferenczy Istvánig s vele a reformkorig nyúlik vissza. Konok dédapja, idősebb Sándy Gyula már festőművészként egzisztált: a 19. század második felének szalonfestőjeként jellemzően budai életképeket és tátrai tájképeket festett. Fia, ifjabb Sándy Gyula építészmérnök és műegyetemi tanár talán a Széll Kálmán tér fölé magasodó Postapalota tervezőjeként ismert leginkább, de a két világháború között épült evangélikus templomaival szakrális építészetünkben is határozott nyomot hagyott. Veje, a katonatiszt és kiváló kamarazenész idősebb Konok Tamás a 2010-es években napvilágra került Don-kanyarbeli haditudósító-­felvételeivel és a két háború közötti Győr és Budapest szuggesztív ábrázolásával vált országosan ismertté. Nem csoda, hogy a fiú, ifjabb Konok Tamás olyan vizuális kultúrával átitatott polgári miliőben nőtt fel a Vízivárosban, amely egyértelműen kijelölte későbbi pályáját.

Ezzel a családi háttérrel az 1950-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanuló Konok számára gyötrelmes évek következtek, amelyek nehézségeit két ugyancsak polgári gondolkodású főiskolai mester, Bernáth Aurél és Barcsay Jenő tudta csak némileg enyhíteni. Konok 1959-ben, miután második párizsi útján bevonták útlevelét, nem tért többé haza, s ugyan vállára vette az emigrációs lét összes terhét, megkezdődött számára a szabadság, a szabad alkotás megtapasztalása. Itthon még a szocreál szorításában főként természetelvű képeket festő Konok látásmódja hihetetlen sebességgel tágult a francia művészeti közegben, ahol a szürrealizmustól az absztrakt informel áramlatokon át a korai konceptuális művészetig mindennel szembetalálkozott. A természetelvűséget rohamléptekkel elhagyva szürrealisztikus kollázsait eleinte a korszak Párizsa ihlette, majd festészete fokozatosan oldódott fel az absztrakcióban. Idővel a vonalrajzban, ebben az archaikus vizuális kifejezési formában talált igazán magára, amit huszonöt évig tartó barátsága és munkakapcsolata Schlégl István svájci galériással ugyancsak erősített a svájci–német minimalista művészeti színtérben.

Konokra mindig jellemző volt a megújulásra törekvés szándéka, nem véletlen, hogy a nyolcvanas években kritikai vizsgálat tárgyává tette addigi geometrikus absztrakt programját, művészetében elmozdulva a lírai absztrakció felé. Érdekes közjáték volt első önálló magyarországi kiállítása feleségével, Hetey Katalin szobrászművésszel a Szépművészeti Múzeumban 1981-ben. A nyugati művészeti áramlatoktól az 1940-es évek óta elzárt magyarországi közeg ugyanis rosszul fogadta a tárlatot, amit a vendégkönyvbe írt gyalázkodó bejegyzések is bizonyítanak. A rendszer­változás után Konok Tamás Párizs és Budapest közötti életre rendezkedett be, majd utolsó harminc évében, ahogy saját maga fogalmazta meg, „a tapasztalattól függetlenül létező transzcendens életérzés felé az értelemmel fel nem fogható időtlen megjelenítésére” törekedett. A két budapesti kiállítás most ennek a viharos, ám alkotásokban igen gazdag hét alkotó évtizednek a bemutatására törekszik.