Szembenézés és önvizsgálat

A 2016-ban elhunyt Kertész Imre életművéről kevés szó esik mostanában. A mindmáig egyetlen Nobel-díjas magyar író körül mély a csend. Persze részben érthető is mindez. Így szokott történni. Ha meghal egy jelentős író, a halálát közvetlenül követő évek egyfajta vákuumban telnek. Az utókor kitüntető figyelme egyfelől szerencse kérdése is, másfelől nem független az aktuális szellemi áramlatoktól. Kertész művei jelenleg ebben a már emlegetett szellemi vákuumban időznek, és kérdés, hogy mikor mozdulnak majd el onnan. Mert az utóbbi időben inkább csak különféle politikai és ideológiai összeütközések mentén bukkan fel a neve, ami a legkevésbé sem tesz jót a könyveinek. A 2017-ben alapított Kertész Imre Intézet méltatlan és szűnni nem akaró támadása, szakmai kompetenciájának folyamatos megkérdőjelezése érzésem szerint csak árt az író szellemi örökségének, de jól láthatóan ebben a csörtében a legkevésbé sem Kertész szellemi örökségéről van szó, hanem aktuálpolitikai, ideológiai háborúról. Nem szeretnék itt beleveszni ebbe az útvesztőbe, meg kellett említeni mégis, mert épp a Kertész Imre Intézet kiadásában jelent meg nemrég egy kötet, amelyben az író hat elbeszélése kapott helyett, kiegészítve a hozzájuk írt bevezetővel.

A Világvégtörténetek című könyv egyes darabjai korábban megjelentek már, igaz, akad köztük olyan írás, amely csak folyóiratban látott napvilágot annak idején. Kertész a kilencvenes évek közepén állította össze e könyv tervét, ekkor született az Ugyanazt élni és írni című írása, amely egyfajta előszóként is értelmezhető. Ennek a bevezetőnek a lényege talán ebben a félmondatban ragadható meg: „hogy miként volt lehetséges egy írói egzisztencia létrejötte és egy szellemi életforma fennmaradása a negyvenes és kilencvenes évek közti Magyarországon”. Kertész Imre esetében valóban hangsúlyos kérdések ezek. Gályanapló című, 1992-ben megjelent, kiváló kötetében látszik a leginkább az a folyamatos szellemi küzdelem, amelyet a diktatúra évtizedeiben nap mint nap vívott azért, hogy autonóm gondolkodása, írói léte egyáltalán fennmaradhasson. És hát a könyvkiadókkal sem volt igazán szerencséje soha. Amíg a Magvető Kiadó el nem kezdte az életműkiadást, ebben az értelemben sem talált otthonra. Köztudott, hogy fő művét, a Sorstalanságot először elutasította a Magvető 1973-ban, de később is átélhetett hasonlókat. Ez az új kötet is egy korábbi elutasításnak „köszönhetően” jelenhetett meg most, ugyanis Kertész egy kiadó kérésére állította össze az anyagot 1995-ben, csak hát a kiadásból nem lett semmi. A Világvégtörténetek egy diktatúrában leélt élet szellemi lenyomata, évtizedeken átívelő tapasztalatok összegzése. De persze nem csupán egy diktatúráról van itt szó, mert Kertész alapélményét és alaptémáját a holokauszt jelentette ugyan, életének nagy részét aztán egy másik diktatúrában, Rákosi és Kádár Magyarországán élte. Egyik diktatúrából a másikba, aztán a szabadság ígérete életének utolsó éveiben, amely szabadsággal Kertésznek persze sok baja akadt, és hangot is adott kételyeinek. A kötet Budapest, Bécs, Budapest és Jegyzőkönyv című írásai e kétely erős és emlékezetes dokumentumai, a rendszerváltozás utáni eufóriából való kijózanodás látleletei. Ahogy A nyomkereső és Az angol lobogó, illetve A pad című művek Magyarország huszadik századi történelmének egy-egy sötét és tragikus fejezetét örökítik meg a maguk kíméletlenül pontos módján.

A kötet hat elbeszélése sajátos ívet ad ki, egyfajta krónikaként olvasható, Kertész életének és gondolkodásának krónikájaként. A Világvégtörténetek centrumában az emlékezés áll: arról a folyamatról tudósít, amelyet Hafner Zoltán szerkesztő így fogalmaz meg a könyv utószavában: „Újraolvasva e kötet darabjait végül egy sorsát visszanyert szellem beszámolóját kaphatjuk arról, hogy a szembenézés és önvizsgálat miként vezethet megtisztuláshoz vagy legalább annak esélyéhez.”

(Kertész Imre: Világvégtörténetek. Kertész Imre Intézet, 2020)