Lelki-szellemi megújulás kell! – Balog Zoltán a Mandinernek

A református egyház történetében nem volt még példa arra, hogy miniszterből legyen valaki püspök. Mennyiben számított a politikai jellegű támadásokra, amikor elindult a püspöki székért?

Az egyházi szolgálatba belső és külső elhívás útján lép be az ember. Velem is így történt. A politikai indíttatású támadások ezért nem bizonytalanítanak el. Az utóbbi tíz évem a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott, így mindenki előtt megmérettem. Nincs miért szégyenkeznem, még ha nem vagyok is elégedett mindennel, amit tettem vagy épp nem tettem meg. Nekünk, hívő keresztény embereknek ráadásul megvan az a kiváltságunk, hogy tudjuk: számadással végső soron az Istennek tartozunk. Ha vele elrendezzük a dolgainkat, akkor a külső támadások sem fájnak annyira. Azt viszont visszautasítom, hogy a személyemen keresztül az egyházamat támadják, közénk akarjanak éket verni.

Még református körökben is voltak fenntartások a személyével kapcsolatban. Ez sem lepte meg?

Hála Istennek, ezek a testvéri féltés keretein belül maradtak. A püspökjelölttársammal kétszer is beszélgettünk testvéri légkörben, nyilvánosság előtt, együtt imádkozva. Tudomásom szerint ilyen még nem volt az egyházunk történetében. A magyar református világon belül pedig jól ismernek engem, hiszen

Majdnem harminc év lelkipásztori munka áll mögöttem, az egész családom mélyen belegyökerezett az egyházi életbe. Szüleim Borsodban szolgáltak lelkipásztor- házaspárként, apám az iszákosmentő misszió egyik alapítója, húgom a jelenlegi vezetője, a nővérem teológián tanít, a másik húgom egyházi óvodát vezetett. Életünk lényege mindig is ez a szolgálat volt, én csak visszatértem ebbe.

Bogárdi Szabó István leköszönő püspök cikluszáró beszédében rendkívül álságosnak nevezte az önt érő vádakat. Szerinte a posztkommunista társadalom zavart útkeresését tükrözi az a hamis képzet, hogy a politika valami roppant rossz dolog, amelytől az egyháznak távol kellene magát tartania. Ön hogy látja az egyház és a politika kapcsolatát?

Amikor megkérdezik tőlem, hogy szabad-e a papnak vagy lelkésznek politizálnia, azt szoktam mondani, nemcsak szabad, hanem kötelező is, csak másként. Ezen a máskénten van a hangsúly, erről érdemes beszélni. Egyrészt úgy kell megnyilvánulni és cselekedni, hogy az ember tudja, van egy magasabb szempont a napi politikai szempontnál, az pedig az örökkévalóság mércéje, az Úristen ítélőszéke. Ezt a magasabb aspektust kell képviselni.

Üdvözítő politika nincs; amelyik az akar lenni, az végzetesen eltéved. Az egyház viszont az üdvösség, az életünk megszabadulásának a helye. A politikusok számára is. Amikor néhányan ifjú lelkészek azzal jönnek hozzám, ne próbáljam meggyőzni őket arról, hogy a Fidesz jobb, mint a Momentum, azt felelem: nem erről akarom meggyőzni őket, hanem arról, hogy Jézus Krisztus a Momentumnál és a Fidesznél is jobb.

Azért ennél csak többről, nem?

Amikor a magyar közállapotokról beszélünk, miért is ne mondhatnám el a véleményemet magánemberként és püspökként is? Személy szerint hálás vagyok azért, hogy ilyen vezetése van ma Magyarországnak. Lehetne persze jobb is, de ha a kínálatot nézem, nem látok jobbat. Az alapállásában megtalálom azt, ami az egyházi közösségemnek fontos. S ha vállalja a keresztény alapot, amihez ma Európában nem kis bátorság kell, az számon is kérhető rajta.

Nem kell pitizni a politikának – írta püspöki programadó írásában. Mit ért ez alatt?

Magyarországon a félig sikerült rendszerváltoztatás miatt az egyházak anyagilag ki vannak szolgáltatva a mindenkori kormányzat jóindulatának. Ebből rövidzárlatos gondolkodással azt feltételezhetnénk, hogy jóban kell lenni az aktuális kormánnyal, és fényezni kell a politikát. Én ezzel szemben úgy gondolom,

Mi ezért gyermekeket tanítunk, időseket gondozunk, gyászolókat vigasztalunk, ott állunk a kórházban a betegek mellett, ott vagyunk a börtönökben. Számos felemelő emberi történetnek lehetünk tanúi az egyházban! Egy református lelkésznő, akit mi csak a foglyok angyalának nevezünk, például évtizedek óta téríti jó útra a büntetésüket töltő rabokat. Micsoda érték ez! Amit a büntetés, a pszichológus vagy a rábeszélés nem tudott elérni, az Jézus Krisztus szeretetével neki sikerül: kihozza ezeket az embereket a bűnből. Ez is az egyház. De sok más példa van. Ha tudjuk, hogy ezt a szolgálatot rajtunk kívül senki más nem képes elvégezni, akkor a szükséges anyagi eszközöket öntudatosan elfogadhatjuk. Pitizni pedig azért sem érdemes, mert az egyházbarát kormányzatok akkor is támogatják az egyházat, ha az nem mindenben ért velük egyet; amelyek pedig ellenséget látnak benne, azok így sem, úgy sem adnak, sokszor még a kötelezőt sem.

Élénk vita folyik ma a hazai közéletben arról, mit jelent a keresztény kultúra védelme, amely az alaptörvény értelmében minden állami szerv kötelessége. Ön hogy látja? Mennyiben tud az állam fellépni a kereszténység védelmében, és mi a garancia arra, hogy az ne csak szavakban merüljön ki?

Először is különböztessük meg a keresztény hitet és a keresztény kultúrát. Az előbbi személyes dolog, az ember belső ügye, amelyet legjobban közösségben tud megélni. Erre vannak az egyházak, itt az államnak, kormányoknak nincs keresnivalójuk. A keresztény hitre épülve azonban a világban s több mint ezer éve Magyarországon is kialakult egy gazdag életforma, amely bár sok sebet kapott a törökdúlás vagy a szovjet megszállás idején, az ország történelmét és kultúráját a mai napig alapvetően meghatározza. Ez a mi keresztény történelmi-kulturális örökségünk, amelyben egy sor olyan dolog van, ami nélkül ma sem lehet élni. Ezek a több ezer éves bibliai keresztény igazságokban gyökereznek.

Mik ezek?

Első helyen a családot említeném. Nemcsak azért, mert az az egyik legfontosabb, hanem mert ott látjuk leginkább, hogy milyen támadások érik keresztény kultúránkat. Manapság világszerte egyre többen akarják megkérdőjelezni azt a kizárólagosságot és különlegességet, amit férfi és nő kapcsolata, az azon alapuló család és gyermekvállalás jelent. Ez a teremtési rend Istennek olyan adománya az ember számára, amelyet nem kezdhetnek ki a társadalmi konvenciók változásai. Ezeket az örök értékeket nem szabad hagyni, hogy föllazítsák, megtámadják, relativizálják. Amikor tehát keresztény kultúráról beszélünk, a család védelmét elsőrendű feladatnak gondolom. Ilyen védendő értéknek tartom az Isten képmására teremtett ember méltóságát is.

A kormány a közelmúltban az alkotmányt is módosította, rögzítve, hogy a családban az anya nő és az apa férfi. Hogyan értékeli azokat a hangokat, amelyek ezt a szabadság fogalmának korlátozásaként ítélik meg?

Ebben a tekintetben komoly szellemi, lelki küzdelem előtt állunk, amelynek már nem csak az előszelét érezzük. 

amely ott is szuverén emberi döntésekről beszél, ahol az embernek nincs mérlegelési lehetősége. Szinte szuggerálják, hogy nyugodtan változtasd meg a nemedet, hagyd magad mögött az ósdi gyerekszülést és a nevelés életparancsát, és követeld, hogy ehhez az úgynevezett jogodhoz a közösség, az állam asszisztáljon. Nagyon helyesnek tartom, ha az ország alaptörvénye meg akar védeni ettől bennünket.

A mögöttünk álló járvány időszaka nagy fokú bizonytalanságot hozott az emberek életébe, mindenki kapaszkodókat keres, és a lélek embereitől vár útmutatást a kibillent állapotban. Mit tapasztal, többen fordulnak a hit felé? 

A járványt különleges lehetőségnek látom, amellyel a világ esélyt kapott a megrendülésre.

Isten tanít minket a világban zajló eseményeken keresztül is. A járvány során most szembesülünk azzal, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, és hogy az életünk nem a saját kezünkben van. Ez persze mindig így van, de ilyenkor azok is elgondolkodnak rajta, akik máskor nem tennék. Rendkívül pozitív dologként éltem meg azt a lelki éhséget, amelyet a vírus első hulláma idején tapasztaltam. Hadd mondjak erre egy személyes példát: a rendkívüli állapot kihirdetése után, március 13-án írtam egy egyszerű imádságot, és kitettem a Facebookra – egy hónap leforgása alatt összesen háromszázharmincezren nézték meg. Az embernek olykor szüksége van döntő pillanatokban arra, hogy bevallja saját tanácstalanságát, és meg merje kérdezni: önmagán túl kire számíthat? Krízishelyzetben sokan rádöbbennek az istenhiányra, és jobban rezonálnak a lelki üzenetre.

A karanténból az egyház is tanulni kényszerült: új utakat keresni az emberekhez. Hogy látja, mennyiben könnyebb ma az online térben eljuttatni az evangélium üzenetét a fiatalokhoz? Lehet ezt trendivé tenni valamiképp?

A keresztény hit lényege, ahogy azt Szent Ágostontól tudjuk: „keresem az igazságot, és ha megtaláltam, újra keresem”. Ha újra és újra nem kérdezzük meg, hogy mit jelent nekünk ma az életünkben Jézus Krisztus, akkor a hitünk a végén unalmas imamalom lesz. A vallásos nyelvünk megújítása nemcsak a következő generáció elérése miatt fontos, magunk számára is szüntelenül újra kell fogalmaznunk azt, ami örök s így időszerű. Ráadásul még mindig velünk él legalább két nemzedék, amelyet a szocializmus elzárt a hit világától. Egy hatvanéves ugyanolyan értetlenül tud állni a kegyelem vagy a bűnbocsánat fogalma előtt, mint egy fiatal. Mindeközben egyre inkább tapasztaljuk, hogy a nyugati világban a keresztény fogalmak elhasználódnak, kiüresednek, és kiszorulnak a nyelvből. Tartok tőle, hogy

Nemcsak azért, mert jelentős, milliós muszlim tömegek vannak Németországban, Svájcban, Franciaországban, hanem mert fokozatosan a perifériára szorul a keresztény életszemlélet és gyakorlat.

Elvesztették erejüket az egyházaink?

Nyugat-Európában úgy gondolják, akkor tudnak csak az első vonalban maradni, ha beállnak aktuális szellemi divatok és politikai lózungok mögé. Azt hiszik, ezzel újra fontosak lesznek, pedig dehogy! Ha csak azt tehetjük egyházként, amit az illetékes kormányzat vagy valamely politikai oldal elvár, és még el is hisszük, hogy ettől majd jobban szeretnek bennünket, tévedünk. Nekünk azt kell elmondanunk, amit senki más nem tud: hogy mi következik az életemre, a közösségemre és a hazámra nézve abból, hogy Isten szereti a világot. Nemcsak kellemes dolgok következnek ebből: ez szigorú szeretet, amelyből bizony nemek is következnek.

Nemek például a bűnre. Mi az egyház, a pap, a lelkész dolga, amikor ismert politikusok botlására, bűnbeesésére derül fény? Az elmúlt évben bőven kijutott ebből.

Az egyház egyik legfontosabb feladata, hogy segítséget adjon a jó és rossz közötti különbségtételben, s ebből ne engedjen. Amikor valaki elbukik, kérheti és elfogadhatja a bűnbocsánatot, hiszen az az újrakezdés feltétele.

Ahol hatalommal és hatalomért küzdenek, ott a kísértéseknek is jobban ki van téve az ember. Aki ismeri az emberi természetet, tudja, hogy a bűn a legváratlanabb pillanatban képes elragadni az embert. „A bűn az ajtód előtt leselkedik, rád van vágyódása, de te uralkodj rajta!” – így inti Isten már az első testvérgyilkosságra készülő embert is. Ezért mondanám minden kéjesen ítélkezőnek, amit Pál apostol mond: „Aki azt gondolja, áll, vigyázzon, el ne essék!”

Szájer József EP-képviselő nagy vihart kavaró szexbotránya sokaknak fáj, mert egy tiszteletnek örvendő politikust veszített el a jobboldali közösség. Most joggal teszik fel a kérdést: hogyan egyeztethetők össze a kormányzati kommunikációban hangoztatott keresztény értékek a vezetők ezzel ellentétes magatartásával?

Sehogy. Ahogy már erről korábban is nyilatkoztam: Szájer József jelentős, több mint harmincéves teljesítményt tudhat maga mögött. Az első sorban küzdött a kommunizmus ellen, Brüsszelben hatalmas össztűzben képviselte a magyarok igazát, fogalmazta az alaptörvényt. De az életének egy sötét bugyrában romboló démonnal, a bűnnel nem tudott megküzdeni. Ezzel most nemcsak neki, hanem bajtársainak is szembe kell nézniük. A jelenlegi német belügyminiszter jut eszembe, aki úgy tíz éve elindult a bajor Keresztényszociális Unió elnöki pozíciójáért, és közben kiderült róla, hogy gyermeket vár tőle a titkárnője. Horst Seehofer akkor kiállt a kongresszus elé, és azt mondta: történt, ami történt, ezt a gyereket tisztességgel fölneveli. A házasság szentségéről alkotott álláspontja nem változott, akkor sem, ha ő maga ebben a kérdésben elbukott. Egy lelki közösség vezetőjének készülve mégis csak azt mondhatom, hogy meg kell különböztetnünk a bűnöst a bűnétől, és beszélnünk kell a bűn következményeiről, de a bűnbocsánatról is. Szájer József erkölcsi, közéleti bukása nyilvánvaló. A valódi kérdés az, hogy mi történik ezután. Mit tanul ebből a politikai közösség, ahová tartozik.

Ön szerint mi a lecke?

Kevesebb álszentséget és képmutatást, több önvizsgálatot! Jó lenne, ha ilyen hatása is volna az ügynek. Másfelől

Nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy nem vettük le a lécet, még ha valaki leverte is. A mérce marad. Azért is ütött nagyot, és okozott kárt, ami történt, mert a konzervatív keresztény közösséghez tartozóknak vannak erkölcsi elvárásaik. Vezetőjük pedig egyértelművé tette, hogy ami történt, elfogadhatatlan. Ahol szokványosak a hasonló partik, csak vállrándítással reagálnak, akik mindennapi, természetes viselkedésnek fogják fel az ilyesmit, naponta bújnak át a léc alatt, ha van még egyáltalán mérce, amelyet elfogadnak. Miközben persze másokat kárörvendőn szembesítenek olyan értékekkel, amelyek számukra semmit nem jelentenek.

Öt év telt el a tömeges bevándorlás megindulása óta, de nem sok lényegi változás történt. Vajon felébred-e a kontinens a migráció árnyékában, és észbe kap: ha saját maga nem veszi komolyan a hitét, akkor duplán védtelen lesz? És vajon képes lesz-e Közép-Európa egyedül megvédeni keresztény gyökereit?

Ódzkodom attól a képtől, hogy kizárólag mi volnánk az igaz keresztény hit őrzői, szemben a nyugatiakkal, akik már elárulták. Nem mintha ez utóbbi nem volna igaz, mert sajnos így van, már régen feladták hitük védelmét, amely az egyik legősibb apostoli parancs. Noha ott is vannak élő keresztény közösségek, nem tudnak megjelenni a köznyilvánosságban.

Ha ennyivel megelégszünk, akkor könnyen elveszíthetjük annak esélyét, hogy hitünk hiteles és valódi legyen. Márpedig meggyőződésem, hogy a huszadik század erkölcsi megrendülései után nekünk, magyaroknak egyenként és nemzetként lelki-szellemi megújulásra van szükségünk ahhoz, hogy valóban hitelesen tudjuk képviselni a kereszténységet. Ez magunk miatt fontos, és nem mások miatt.

Vagyis ne a külső ellenségekkel foglalkozzunk, hanem törődjünk inkább magunkkal?

Talán abban mindenki egyetért, hogy ma jobban élünk, mint tíz évvel ezelőtt, nőtt az életszínvonal, csökkent a szegénység, és többen is vagyunk viszonylagosan. Büszke vagyok rá, hogy a fejlett európai országok közül egyedül Magyarországon sikerült megállítani a házasságkötések számának csökkenését, sőt az majdnem a duplája a tíz évvel ezelőttinek. Jó, ha ezt is látjuk hívő emberként, nem csak a sok bajt és bűnt. Jobban élünk tehát, és kezdünk többen is lenni.

Itt még nagyon sok a tennivalónk, s nemcsak a politikának, hanem az egyházaknak, az iskoláknak és a családoknak is. Akkor leszünk igazán méltók a keresztény hitet képviselni, ha a megújítást magunkon kezdjük és végezzük el. Óva intek attól, hogy késznek tekintsük magunkat, és abban a szerepben tetszelegjünk, hogy mi vagyunk a kereszténység védőbástyái, mert akkor a legnagyobb bűnbe esünk, amit hübrisznek, vagyis gőgnek hívnak. A hívő gőgnél pedig kevés ellenszenvesebb dolog van a világon.

Jól értem, hogy ezzel a politikának is üzen?

Az, hogy a politika ebből a szempontból magabiztos, határozott, az a politika dolga. Ott ritka a nyilvános önkritika, azt az ellenfél a gyengeség jelének tekinti. De nekünk, akik a lélekért és a szellemért vagyunk felelősek – az egyházi emberek, a kultúra és a tudomány képviselői –, ezzel az alázattal kell a feladatunkat megfogalmaznunk. Ebben én személyes felelősséget is érzek. Amikor erkölcsi elvárásokat fogalmazok meg, azt úgy kell tennem, mint aki tudja,

A hatalom nagy lehetőség az alkotásra, de nagy kísértés is. Ha olyan valaki beszél erről, aki belülről ismeri ezt a világot, az talán hitelesebb és erősebb, mintha valaki kívülről kiabálna be a politika kerítésein belülre.

Püspök elődje a decemberi zsinaton arra szólította hitsorsosait, hogy a világ üldözött keresztényei nevében és a nyugati testvérek figyelmeztetésére vegyék újra elő a keresztet, amelyet a reformátusok alig, vagy csak kevéssé használnak. Mit szól ehhez?

Szabó püspök úr régi jó barátom, hosszú évek óta barátságban és hitbeli közösségben vagyunk. Régóta beszélgetünk már erről egymás között. Hogy a magyarországi reformátusok tartózkodnak a kereszt használatától, annak történelmi eredete van: a kereszt nevében üldöztek bennünket az ellenreformáció idején a katolikusok. A megkülönböztetés vágya hozta be a csillagot, amelynek különböző értelmezése van: a szelídek azt mondják, az a betlehemi csillag, a harcosok szerint Bocskai buzogánya.  Sehol nincs azonban tiltva a kereszt használata. Szeretnénk, ha most visszatérnénk hozzá.

A felekezetek közötti megbékélés gesztusának is szánják? Hogy áll az ökumenizmus ügyéhez?

Nem szabad elmosni a hitbeli különbségeket a protestánsok és katolikusok vagy éppen az ortodoxok között, de minden olyan ügyben, amely a jövőt szolgálja, és amiben együtt tudunk fellépni, össze kell fognunk. A keresztény egységre két okunk is van: egyik, hogy Jézus ezt mondta. „Arról tudják meg majd, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy Jézust szeretitek.” Szeretni pedig a különbözőségekben is lehet egymást. Másfelől azok a mély ellentétek, amelyek az egyházaink között voltak, és részben még ma is megvannak, a hitelességünket rombolják. A jézusi üzenet, hogy akkor vagyunk hitelesek a világ előtt, ha jó példát mutatunk. Márpedig nekünk a külvilág fontos, hiszen az egyház nem a saját érdekvédelmére szövetkezett.

Ebben a tekintetben azért jobban állunk, mint pár évtizeddel ezelőtt. A kommunizmus megtanított minket arra, hogy nem egymással kell hadakozni, mert van közös ellenség, egy olyan ideológia, amely el akarta pusztítani az egyházat. Ez sokat segített. Az anyagiak már kevésbé. Ha pénz van, és osztozni kell, hirtelen nehezebben megy a felekezeti szolidaritás. De most, amikor baj van, amikor fizikailag és szellemileg is meg akarják semmisíteni a világ kereszténységét, és Nyugat-Európában teljesen ki akarják szorítani a közéletből, még fontosabb, hogy támogassuk és erősítsük egymást.

Önt Orbán Viktor miniszterelnök lelkészeként is emlegetik, mennyiben napi valóság még ez? Szoktak még ilyen természetű személyes találkozásaik lenni?

Az a lelkipásztor, aki az ilyen személyes dolgokról a nyilvánosság előtt beszél, számomra nem hiteles. Ennek tényleg semmi köze a politikához.

Címlapfotó: Földházi Árpád