Az öreg csendőr és a covid

Almási B. Csaba írása a Mandiner hetilapban.

Az utóbbi hónapokban sokszor eszembe jutott a nagyapám. Oly szívesen megkérdezném tőle, mit szól ahhoz az őrült, járvány dúlta világhoz, amely teljesen váratlanul és brutálisan ránk tört tavaly. Már tizenhét éve nem él, de jól ismertem, nagyjából tudom, mit mondana. Lehet, hogy túl sokat nem is. Talán csak legyintene, ami nem azt jelentené, hogy nem érzi át, mekkora a baj, inkább csak azt, hogy volt már nagyobb is, és mindent vagy majdnem mindent le lehet győzni. S a hanyag kézmozdulata azt is jelentené, hogy „csak” fegyelem és rend kérdése az egész. Ahogy ő élte az életét.

Nagyapám, Timár István 1907-ben született szegény vidéki családba, egy Maros menti kis faluban éltek, nyolcan voltak testvérek. Gyerekként élte meg az első világháborút, sokat nélkülöztek, hiába dolgoztak látástól vakulásig a földeken a szülei. A miskolci csendőriskolába íratták, s miután elvégezte, Szeged környékén teljesített szolgálatot. Nagyon szerette, büszkén mesélte, milyen jól mentek a dolgok akkoriban. Onnan vitték el a frontra, 1945 elején Ausztriában orosz hadifogságba esett. Vagonokba terelték őket, és elindultak a Szovjetunióba. Egy Bécs környéki kisvárosban megálltak pár órára, kimenőt kaptak. „Miért nem szöktél el?” – kérdeztem egyszer tőle megrökönyödve. Megrovó pillantást vetett rám. „Az volt a parancs, hogy időben érjünk vissza!” – válaszolta némi ingerültséggel a hangjában.

1948 őszén tért haza, egyszerűen bekopogott az ajtón: se a felesége, se a két lánya nem számított arra, hogy újra látja még. Csak annyit mondott, hogy Ogyesszában tartották fogva. Nekem sem volt hajlandó arról beszélni, hogyan élt, hogy bírta ki azt a három és fél évet. Mindig elterelte a szót. Egyik alkalommal nem hagytam békén, addig nyaggattam, amíg ki nem szakadt belőle: „Ölni kellett ahhoz, hogy ne minket gyilkoljanak meg, ölni kellett, hogy ne pusztuljunk éhen.” Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy ez a téma szóba került.