Janzsó Viktor (New York) írása
Valamikor november végén Budapesten, a kijárási korlátozások idején beszélgettünk egy házi összejövetelen néhányan. Közeledett a nyolc óra, el kellett indulnunk haza, kezdődött a kijárási tilalom. Ahogy ez a kifejezés elhangzott, zavartan egymásra néztünk, s kényszeredetten elnevettük magunkat: kezdődik a mi? Igen, a kijárási tilalom. Nem akartuk elhinni, hogy létezik ilyen, annyira abszurdnak tűnt, hogy mindez velünk, a mi életünkben történik. Ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy nem hagyhatja majd el az otthonát, mert egy halálos vírus leselkedik rá az utcán, hogy kerüli majd a potenciális biológiai fegyverré vált embertársait, nem fog kezet, nem ölel?
A világ ebben az évben egyik napról a másikra fordult ki magából, s ez az annus horribilis mindannyiunkban mély nyomot hagyott. Ahogy a nagyszüleink lelkében oly kiirthatatlanul benne ragadt a háború borzalma, úgy vált több generáció számára közös traumává a biztonságérzetünket elemésztő koronavírus-világjárvány.
Nem volt felkészülési időszak, a vírus nem küldött hadüzenetet”
Talán Dorothy Parker költő mondta, hogy ha az ember az alkonyatot átvészeli, akkor az éjszakán is átvergődik valahogy. A járvány okozta alkonyat március közepén váratlanul festette sötétre a világ fővárosának mondott New York egét, hogy aztán gyorsan mély, sötét éjszakába taszítsa a várost.
Járvány a kapuk előtt
Februárban a metropolisz mit sem sejtve zakatolt, ahogy általában szokott. Ez az önmaga kreálta, sui generis világ, a sajátos kulturális közeg, amely még az Egyesült Államokon belül sem hasonlítható egyetlen nagyvároséhoz sem, élte a hétköznapjait a fullasztó autóáradattal, az utcákon éjjel-nappal hömpölygő tömeggel. Olyan ügyek foglalkoztatták a közéletet, mint a dugódíj bevezetése, az összeomlás szélén táncoló tömegközlekedés helyzete, az egekbe szökő ingatlanárak, a magas adók, a megélhetés nehézsége, a társadalmi egyenlőtlenségek, szóval minden olyan általános ügy, amely amúgy is terítéken van egy nyugati nagyvárosban.