Kilenc hónap sötét éjszaka – ilyen volt a koronavírus éve New Yorkban

Janzsó Viktor (New York) írása

Valamikor november végén Budapesten, a kijárási korlátozások idején beszélgettünk egy házi összejövetelen néhányan. Közeledett a nyolc óra, el kellett indulnunk haza, kezdődött a kijárási tilalom. Ahogy ez a kifejezés elhangzott, zavartan egymásra néztünk, s kényszeredetten elnevettük magunkat: kezdődik a mi? Igen, a kijárási tilalom. Nem akartuk elhinni, hogy létezik ilyen, annyira abszurdnak tűnt, hogy mindez velünk, a mi életünkben történik. Ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy nem hagyhatja majd el az otthonát, mert egy halálos vírus leselkedik rá az utcán, hogy kerüli majd a potenciális biológiai fegyverré vált embertársait, nem fog kezet, nem ölel?

A világ ebben az évben egyik napról a másikra fordult ki magából, s ez az annus horribilis mindannyiunkban mély nyomot hagyott. Ahogy a nagyszüleink lelkében oly ki­irthatatlanul benne ragadt a háború borzalma, úgy vált több generáció számára közös traumává a biztonságérzetünket elemésztő koronavírus-világjárvány.

Talán Dorothy Parker költő mondta, hogy ha az ember az alkonyatot átvészeli, akkor az éjszakán is átvergődik valahogy. A járvány okozta alkonyat március közepén váratlanul festette sötétre a világ fővárosának mondott New York egét, hogy aztán gyorsan mély, sötét éjszakába taszítsa a várost.

Járvány a kapuk előtt

Februárban a metropolisz mit sem sejtve zakatolt, ahogy általában szokott. Ez az önmaga kreálta, sui generis világ, a sajátos kulturális közeg, amely még az Egyesült Államokon belül sem hasonlítható egyetlen nagyvároséhoz sem, élte a hétköznapjait a fullasztó autóáradattal, az utcákon éjjel-­nappal hömpölygő tömeggel. Olyan ügyek foglalkoztatták a közéletet, mint a dugódíj bevezetése, az összeomlás szélén táncoló tömegközlekedés helyzete, az egekbe szökő ingatlan­árak, a magas adók, a megélhetés nehézsége, a társadalmi egyenlőtlenségek, szóval minden olyan általános ügy, amely amúgy is terítéken van egy nyugati nagyvárosban.

Nem volt felkészülési időszak, a vírus nem küldött hadüzenetet. Mindenki a saját életével volt elfoglalva, s figyelmen kívül hagyta a jeleket.

Érkeztek persze a hírek, hogy megjelent a vírus Kaliforniában vagy a Washington állambeli Seattle-ben, de legyintettünk: ó, hát az a nyugati part, csaknem háromezer mérföldre van. A hírekből tudtuk, hogy Olaszországban tombol a járvány, de úgy véltük, hogy Európa az óceánon túl biztos távolságban van – ez katasztrofális tévedésnek bizonyult. A járvány történetét feltérképező kutatásokból ma már tudjuk, hogy a koronavírus tavaly decemberben jelenhetett meg az Egyesült Államokban, a keleti part vonatkozásában januárra teszik ezt az időpontot, s nem Kínából, hanem Európából jutott át az északkeleti államokba, hogy alig három hónap alatt ostrom alá vegye s leterítse a térséget.

Az első ismert megbetegedést március elsején regisztrálták New York államban, s az események ezt követően fénysebességre gyorsultak, egy héttel később már veszélyhelyzetet hirdetett Andrew Cuomo kormányzó. Három napra rá a nemzeti gárda karantént vont a New York Cityhez közeli New Rochelle kisváros egyik lakónegyede köré. Két nappal később bezárt a New York-i szórakoztatóipar motorja, a Broadway – a színházakat csak a jövő nyár végén, ősz elején tervezik újranyitni. A sportligák már korábban leálltak, a sportesemények a mai napig zárt kapuk mögött zajlanak az államban.

Donald Trump elnök bejelentette az országos veszélyhelyzetet és a beutazási tilalmat Európából – egy napra rá regisztrálták az első halálos áldozatot az államban. Zártak az iskolák, betiltották a tömegrendezvényeket, lehúzták a rolót a bárok, az éttermek, a munkahelyekről hazaparancsolták az embereket, minden lakat alá került, ami nem volt feltétlenül szükséges az élet fenntartásához. A város üzleti negyedeinek csillogó üvegpalotái kiürültek, az utcák elnéptelenedtek. A beutazási tilalom bevezetésével a légi közlekedés összeomlott. A mindig zsúfolt New York-i reptereken csak lézengtek az emberek. A nagy európai központok között a légitársaságok korábban napi több, zsúfolásig telt járatot üzemeltettek, ma csak hetente néhány gépet indítanak, azok is szinte konganak.

A covidválság előtt évente hatvanmillió utazó, hetente mintegy egymillió ember érkezett a kilencmilliós városba. Ez az irdatlan embertömeg a lezárásokkal egyik napról a másikra eltűnt az utcákról. Immár gond nélkül lehetett sétálni, biciklizni a kihalt Manhattan sugárútjain fényes nappal. Az utasok milliót mozgató, hírhedt New York-i metró kiürült, terheltsége kilencven százalékkal csökkent, s mostanra is csak korábbi forgalmának a töredékét bonyolítja le. A nagy turistamágnes helyeken, az ikonikus városi tereken szinte csak a rendőrök, a televíziós stábok és a katasztrófaturista helyiek lézengtek, akik saját szemükkel szerették volna látni azt, ami még sohasem történt meg ezen a településen.

A tömegközlekedés, a sűrűn lakott, korábban lüktető lakónegyedek egyik napról a másikra váltak halálcsapdává. A kihalt utcák csendjét újra és újra a természetellenesen hangos New York-i mentők sajátos sivítása törte meg. A történelem kézen fogta a halált, s együtt sétáltak végig a szebb napokat látott metropolisz utcáin, s a büszke New York-i épületek dermedten adtak díszletet a drámához. Néhány hét alatt döbbentünk rá, hogy New York lett a koronavírus-járvány gócpontja, az epicentrum, ha úgy tetszik, a ground zero Amerikában.

Pokoli napok

Április maga volt a pokol. A csúcson naponta több mint nyolcszázan adták fel a vírus ellen a küzdelmet. Hirtelen szembejött minden klisé, amit katasztrófafilmekben szokás mutogatni. A kapacitásuk határán egyensúlyozó kórházak udvarán targoncával emelték hűtőkocsiba az elhunytakat. Akikért nem jelentkeztek a hozzátartozói, azokat a város köztemetőiben tömegsírban földelték el.

A fenséges Central Park gyepén tábori kórházat állítottak fel, s egy ponton az egészségügy tehermentesítésére beúszott a New York-i öbölbe a haditengerészet kórházhajója, s pont ott dokkolt, ahonnan korábban a luxustengerjárók indultak karibi körutakra. A kontraszt fájdalmasan élesnek tűnt. A sokszor kaotikus állapotokat állandóan élőben közvetítette a média. Beköszöntött a breaking news világa. Egy kanadai twitterező fanyarul meg is jegyezte: olyan érzése van, mintha élőben néznénk végig a Római Birodalom bukását.

Jött a pánikvásárlás, az áruhiány, a sorba állás. A távolságtartás, a védőkesztyű, a maszkhasználat, a fertőtlenítés mindig, mindenhol. Az állandó tesztelés. Jött a napi túlélésért folytatott küzdelem. Milliók vesztették el az állásukat, az év végén lejáró kilakoltatási moratórium végével lehet, hogy az otthonukat is, kisvállalkozások tízezrei csődöltek be. A város a bezárt iskolák menzáin nyitott ingyenkonyhákat. Az áruházak kietlen parkolóiban hosszú autósorok kígyóztak élelmiszersegélyre várva. A helyzetet súlyosbította az afroamerikai közösséget érő rendőri brutalitás ellen tiltakozó tömegmozgalom megjelenése. A többnyire békés felvonulások, fesztiválszerű tüntetések több ízben a rendőrökkel folytatott súlyos összecsapássá fajultak, tovább erodálva a közbiztonságba vetett bizalmat. Az üzletek kirakatait városszerte bedeszkázták, a polgári szabadság illúziójának utolsó morzsáját pedig a zavargások miatt rövid időre bevezetett kijárási tilalom zabálta fel.

Minden nap új 9/11

Kilenc hónapja tart a járványhelyzet, hullámokban néha szigorúbb, néha enyhébb korlátozásokkal. Az élet valamelyest visszatért az utcákra, de normalitásról nem beszélhetünk. A város továbbra is csak árnyéka régi önmagának.

Úgy fordultunk rá a decemberre, hogy a fertőzések száma megint meredeken emelkedik New Yorkban, miközben országosan egy percre sem hagyott alább a járvány, a hónap közepén újabb és újabb rekordok dőltek meg Egyesült Államok-szerte. Miközben New Yorkban újra szigorításokat lengettek be a hatóságok, addig Dél-­Kaliforniában már tízmilliókat érintő otthonmaradási utasítás lépett életbe. Súlyos a helyzet Floridában, Texasban, a klasszikus heartlanden, de szinte mindenhol az országban. A halottak száma az ötven államban közelít a napi háromezerhez. Ennyi áldozatot követeltek a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások. Most minden egyes nap új 9/11. Vagy Pearl Harbor. Esetleg D-nap. Hasonlították már sok mindenhez ezt a katasztrófát, hogy fogást lehessen találni a szikár számokon, hogy közelebb lehessen hozni a lélekhez a drámát, azt a felfoghatatlan tényt, hogy a koronavírus-járvány miatt immár háromszázezer amerikai nem lehet ott a családjával az ünnepi asztalnál.

Legyünk bármennyire fásultak, mentálisan fáradtak, az év vége felé az ember követeli a reményt. Az oltóanyag kész, az első szállítmányok december közepén megérkeztek New Yorkba. Andrew Cuomo a vakcinát olyan fegyvernek nevezte, amellyel meg lehet nyerni a háborút. Hogy ezt a fegyvert miként vetik be, mikor lesz tömegesen elérhető, azt még nem tudjuk, de létezik, s ez a lényeg. Anthony Fauci fővirológus arra figyelmeztetett, hogy az oltóanyag ellenére rendkívül hosszú és rideg téli hónapok elé néz az ország.

Az első hajnali fények megjelentek a horizonton, de nem lehet arra számítani, hogy villámgyorsan visszatér az élet a régi kerékvágásba. Az idei év után talán sohasem fogunk visszatérni a régi kerékvágásba. A világ s benne New York végérvényesen megváltozott: komorabb, tapasztaltabb, keményebb hellyé vált. Az emberiség pedig gazdagabb lett egy új „békeidővel”, a járvány előtti önfeledt világ emlékével.

Fotók: Janzsó Viktor