Nyugati utazás

Idén nem voltam külföldön. A nyár nagy részét Déván töltöttem Csaba testvérnél, de az nem számít külföldnek.

Úgy esett, hogy a Székelyföld folyóirat szerkesztőségét meghívta a Collegium Hungaricum Wien egy jó novemberi irodalmi estre, de ők a covid-19 összromániai tombolása miatt nem indulhattak el, így néhány Magyarországon állomásozó erdélyi írót kértek fel, hogy ugorjanak be helyettük. Ha már úgy alakult, hogy én is beugró lettem, azt terveztem, hogy ez lesz idén a nyugati utazásom, mielőtt újra ránk záródik az ég, pár napot rá is húzok, s a novemberi tárcámat ott írom meg Josefstadtban a Café Eilesben.

Másnap az irodalmi estet megtartottuk, sokan eljöttek, Erdélyről, Székelyföldről érdeklődtek, hogy most mi is a helyzet arrafelé. Állnak-e még a Hargitán a kopjafák, van-e már covidos medve, szilvából van-e a szilvapálinka, maradt-e még vadmiccs az Öreg Szivacsban, s el tud-e menni a székely a kocsma előtt. Mindenki maszkban ült, az esti pogácsázás és borozás után ünnepi vacsorára hívott egy Bécsbe szakadt gazdag hazánkfia, aki Bécs új lakóparkjainak építésében szerzett elavulhatatlan érdemeket. Kitaxiztunk Hietzingbe a legendás Plachutta étterembe, ahol még pontosan tudják, hogy mi az a Tafelspitz. Rézedényekben hozták ki a marhahúst. Ahogy kell, először a fokhagymás velős pirítóst, aztán a levest zöldséggel, végül az omlósra főtt marhahúst egres- és meggyszósszal, spenóttal és reszelt hagymás burgonyával. Jól bevacsoráztunk, még egy üveg Grüner Veltlinerrel leöntöttük, és visszaindultunk az intézetbe. A Hofburg bejárata előtt kiszálltunk a taxiból, hogy az esti hangulatvilágításban megsétáltassuk jól sikerült vacsoránkat. A Burggartenben a fagy elől zsákokkal letakart rózsák olyanok voltak, mintha meggyötört emberek menetelnének, ki tudja, merre. A kocsikban lipicai szürkék álltak nyugodtan, és várták a módosabb turistákat. Végigsétáltunk a Kohlmarkton, a Kärntner Straßén, megnéztük az esti operaházat. A Stephansdom harangja tízet ütött, amikor úgy éreztük, hogy ideje a szállásra menni.