Ki a magyar ma?

Szilvay Gergely interjúja Mandiner hetilapban.

Hogyan emlékszik a Fonó Budai Zeneházzal való együttműködésekre?
Nagyon hamar, szerintem már az alapítás évében kialakult a kapcsolatom a Fonóval. Már ebben a kezdeti időben is gyakran eljártam a rendezvényeire, az Utolsó óra gyűjtéssorozat felvételeinél én koordináltam huszonöt felvidéki és egy ormánsági zenekar repertoárjának dokumentálását. Nem sokkal ez után, 2002-ben megkerestük a Fonót, hogy szeretnénk kiadni egy lemezt a zenekarommal, a Hegedőssel. Ettől a névtől azonban meg kellett válnunk, mert egy munkahelyhez, a Honvéd Együtteshez kapcsolódott, s ott akkoriban a zenekar több tagjának is megszűnt a munkaviszonya. A Fonó vezetője felvetette, hogy a zenekar vegye fel az intézmény nevét, s így lett a nevünk Fonó Zenekar – a lemez pedig a Mixtura Cultivalis volt. Két éven át klubunk is működött itt Fonó a Fonóban néven, s az előadásokra mindig hívtunk vendégművészeket. Akkor alakítottuk ki a „közelítések” koncepcióját. Az akkori magyar művészeti élet különféle műfajainak képviselői léptek fel velünk, akikhez mindig az volt a kérésünk: legalább egy népdalt énekeljenek velünk. Nagy Feró, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Gryllus Dániel, Bornai Tibor, Szabadi Vilmos – csak Závada Pál kapott engedélyt szlovák származására való tekintettel, hogy szlovák népdalt énekeljen. Persze mi is igyekeztünk ráhangolódni a vendégeink műfajára, eljátszottuk például a Nyolc óra munkát, vagy éppen dzsesszt kísértünk. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és számos lemezt kiadtunk, amelyeken tetten érhető a közelítések, a műfajok közötti létező átjárók feltárásának igénye. A Fonó Zenekar legutóbbi lemeze a Vadbarokk volt, s épp most van előkészületben az Atyai ág, amely kaukázusi kutatásaim lenyomata lesz.

Érdekes, hogy említette, a Fonó klubjában együtt zenéltek más műfajok képviselőivel, hiszen önről az a kép él, hogy következetesen ragaszkodik az autentikus népzenéhez, nem szereti a világzenét és a népzene más felhasználásait sem. 
Pedig évekig tagja voltam az Eastwing Group nevű dzsesszzenekarnak, amelyben népi hangszereken zenéltem – etnodzsesszt játszottunk. A Hungarian World Music Orchestrának is tagja voltam, amely az egyik első, de nincs kizárva, hogy a legelső csapat volt Magyarországon, amely a világzene kifejezést használta. Kiadták a lemezünket, azon is énekelek, van tehát bőven bizonyíték arra, hogy nem zárkózom el más műfajokkal való, ilyenfajta együttműködéstől sem. A saját egyéni előadói gyakorlatomban és a saját zenekarommal vegytiszta népzenét játszom, mert úgy gondolom, hogy az pont elég szép, s hogy annak pont elég nagy az esztétikai értéke ahhoz, hogy megállja a helyét akár a nagynevű koncerttermekben is. Emellett azt látom, hogy keveseknek sikerül a népzene felhasználásával a folklórban kialakult előképnél magasabb esztétikai értéket létrehozni – ezt még olyan produkciókra is tartom, amelyekben közreműködő vagyok.

A világzene nem esztétikai, hanem kereskedelmi kategória. Úgy vélem, az ágazat termékpiacán kevés igazán időtálló érték születik.

Mondana olyat, ami időtálló?
Hogyne! A Muzsikás legtöbb és a Vízöntő jó néhány népzenei feldolgozása ilyen.

Gyakran felvetődik a kérdés: ha a népi kultúra eltűnne, akkor minek fenntartani mesterségesen?
Na de akkor minek operaház? Elmondom, mi a különbség Ligeti György és Bastyúr István, azaz Káposzta Pista, a kiváló énektehetséggel megáldott szilicei pásztor barátom között, akinek a felvételeivel az előbb dolgoztam: Ligeti halott, Bastyúr Pista pedig él. Sok olyan alkotót szokás kortársként emlegetni, aki már meghalt – a magas művészet univerzumában szinte mindenki kortárs, aki a második világháború után alkotott. Úgyszintén él a kiváló ózdi prímás, Balogh Rudolf, azaz Csík Rudi bácsi vagy az egyik furulyás mesterem, a gyimesi Karácsony „Pika” Lázár. Ezek az emberek hordozói a kultúrájuknak. Káposzta Pista még csak nem is aggastyán, most ment nyugdíjba. Van adószáma, házszáma, útlevele. Aki Káposzta Pistát vagy Pika Lázárt a múltba szeretné száműzni, mondván, hogy népi kultúrát művelnek, az súlyosan kirekesztő magatartást tanúsít. Hiszen ők itt élnek közöttünk, a mi kortársaink, és élő művészetet művelnek, a saját családi örökségüket viszik tovább. Nem rémlik, hogy Bogányi Gergelytől vagy Schiff Andrástól meg szokták volna kérdezni, hogy miért zongorázik Lisztet vagy Bachot, amikor azok már régen meghaltak. Persze hogy nem, hiszen a klasszikus szerzők művészete magaskultúrának számít. Szerintem a magas művészettel nem a hagyományos kultúra áll szemben. Ha van a magas művészetnek ellentétpárja, s ha azt a hagyomány térfelén kell keresnünk, akkor mindaz, amit ott találunk, semmiképpen nem lehet alacsony, hanem csakis mélységesen mély. A hagyományos műveltség és a magaskultúra kiegészíti egymást, és ennek az egységnek az ellenpólusa a popkultúra, a szórakoztatóipar.