Mi a legrosszabb, ami azzal történhet, akinek mindene az étkezés? Az, ha elveszíti az ízérzékelését. Charles Duchemin, a Szárnyát vagy combját? című, 1976-os francia vígjáték étteremkritikusa egy időre pontosan így jár. Gasztrománként ugyanis az élet, amiként azt a Tárkány Művek is énekli, „szagos és szaftos”.
A filmben a Louis de Funès által alakított karakter a minőségi konyha feltétlen híve. Ellenfelének, Jacques Tricatelnek (Julien Guiomar) a következő epitheton ornansok jutnak: „az iparosított konyha császára”, „a kész harapnivalók Napóleonja”. A két figura összecsapásából az előbbi kerül ki győztesen: egy televíziós show-ban leleplezi Tricatel élelmiszeripari mesterkedéseit, adalékanyagoktól hemzsegő, természetes összetevőket nyomokban is alig tartalmazó kotyvalékait, vagyis azt, hogy szeméttel eteti a francia népet. Végül még az ízérzékelése is visszatér, és beválasztják a Francia Akadémia tagjai közé. Dicsőség, földi mennybemenetel.
A 20. század azonban többnyire a Tricatel-félék győzelmét hozta. Amennyiben igaz az általános minőségromlás, akkor az étkezési kultúránk innen nézvést igen különös helyzetben van. Mindenütt a fast food, a gyorskaják és készételek reklámjai köszönnek vissza: a mirelitkorszakban a kulcs a gyorsaság. Korunk embere állandó késésben van, ezért az étkezéssel is sietnie kell, s a készételek összetevőinek listája olyan hosszan hömpölyög, mint Marcel Proust gigantikus regényfolyama. A gyorsétkezés maga a megtestesült modernitás, a kókusztejbe mártott progresszió, a féktelen és tartósított haladás, amely egzisztenciális fenyegetést jelent a gasztrokulturális örökségre. A múlt század elején az olasz futuristák megőrültek a modern életérzésért és technikáért, Marinetti például ódát írt a versenyautóhoz. Bizonyára kedvét lelte volna a mikrohullámú sütőben is, sőt talán még az újabban hódító hús nélküli „húsokban”, a talaj nélkül termesztett zöldségekben, a génmódosított növényekben is. Nekünk, kései utódoknak kissé fárasztó már ez a tempó, az állandó készenlét és rohanás, hogy ma semmi sem az, ami tegnap volt. Amiként fárasztó a rossz minőségű, ízléstelen ételek sokasága is.
Rezeda Kázmér újabb utazásai címmel mutatták be november 15-én, pénteken a Budapest belvárosi Scruton kávézóban Bayer Zsolt új szépirodalmi kötetét. Bayer Zsolttal Szentesi Zöldi László beszélgetett. Mi a bemutató után kérdeztük a szerzőt. Interjúnk.
Reggeli piacozás közben erdélyi pacalcsorba és pezsgő – lehet, hogy elsőre szokatlannak tűnik, de a Fény utcai piacon esélyes, hogy megszokott jelenség lesz hétvégenként.
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Hiába, Jakab Péter nem tanult elődje hibájából: Vona Gábor „elvette”, ő eladta a párt lelkét. Knopf Alexandra írása.
Annyit elöljáróban elárulunk, hogy nem Nápolyban, de még csak nem is Olaszországban. Mutatjuk, hová „költözött” a világ legjobb pizzája.
Nem a Tisza árad, hanem „a közönségesség és a durvaság”.
Sokféle módon megálmodták már a jövőt, nem egy esetben akár legitimálva mások életének kioltását, és nem ritkán ebből még sportot is űztek. 25 éve az Epic is így tett, ami sokak életét változtatta meg.
