Fakanállal a hanyatlás ellen

A filmben a Louis de Funès által alakított karakter a minőségi konyha feltétlen híve. Ellenfelének, Jacques Tricatelnek (Julien Guiomar) a következő epitheton ornansok jutnak: „az iparosított konyha császára”, „a kész harapnivalók Napóleonja”. A két figura összecsapásából az előbbi kerül ki győztesen: egy televíziós show-ban leleplezi Tricatel élelmiszeripari mesterkedéseit, adalékanyagoktól hemzsegő, természetes összetevőket nyomokban is alig tartalmazó kotyvalékait, vagyis azt, hogy szeméttel eteti a francia népet. Végül még az ízérzékelése is visszatér, és beválasztják a Francia Akadémia tagjai közé. Dicsőség, földi mennybemenetel.

A 20. század azonban többnyire a Tricatel-félék győzelmét hozta. Amennyiben igaz az általános minőségromlás, akkor az étkezési kultúránk innen nézvést igen különös helyzetben van. Mindenütt a fast food, a gyorskaják és készételek reklámjai köszönnek vissza: a mirelitkorszakban a kulcs a gyorsaság. Korunk embere állandó késésben van, ezért az étkezéssel is sietnie kell, s a készételek összetevőinek listája olyan hosszan hömpölyög, mint Marcel Proust gigantikus regényfolyama. A gyorsétkezés maga a megtestesült modernitás, a kókusztejbe mártott progresszió, a féktelen és tartósított haladás, amely egzisztenciális fenyegetést jelent a gasztrokulturális örökségre. A múlt század elején az olasz futuristák megőrültek a modern életérzésért és technikáért, Marinetti például ódát írt a versenyautóhoz. Bizonyára kedvét lelte volna a mikrohullámú sütőben is, sőt talán még az újabban hódító hús nélküli „húsokban”, a talaj nélkül termesztett zöldségekben, a génmódosított növényekben is. Nekünk, kései utódoknak kissé fárasztó már ez a tempó, az állandó készenlét és rohanás, hogy ma semmi sem az, ami tegnap volt. Amiként fárasztó a rossz minőségű, ízléstelen ételek sokasága is.