Becsületes magyar ember nem tehetett mást

A pesti srácoknak a romvárosi gerillaharcmodor jutott. Volt katonatisztként fűzött bármilyen reményt az utcai harcok sikeréhez?
Nem volt erre remény. Aki kicsit is tapasztaltabb volt, az tudta, hogy a ruszkikkal nem lehet elbánni, de akkor nem gondolkodott ezen az ember. A magyar nép ellenállása meglepő volt sokak szemében. Az angol követségen szolgáltam gépkocsivezetőként, láttam a reakcióikat: nem akarták elhinni, hogy ez megtörténhet.

Milyen benyomást tett önre a fiúk heroizmusa?
Néztem őket, és elállt a lélegzetem. Eleve az, hogy gyerekek harcoltak, akiket szigorúan fogtak, mert készültek 
a jövőre. Azaz ők nem erre készültek, hogy harcolni fognak bármilyen ellenséggel. Azt tapasztaltam, hogy bizalmatlanok voltak. Még velem is. Mondtam nekik, hogy milyen katonai múltam van, de nem tudták hova tenni.

Mik voltak az első személyes élményei ezekben az októberi napokban?
Az első nap semmit nem tudtam az egészről, aztán szokatlan volt, hogy nem a szokásos járműzajra ébredtem, ugyanis nem jártak járművek az utcákon. Azonnal tudtam, hogy ez rendkívüli nap – olyan csönd volt, amiből sok mindenre lehetett következtetni. Berohantam a követségre, és az első ember, akivel össze­akadtam, az angol katonai attasé volt. Kimentünk a sarokra, és éppen jött egy hosszú szovjet harckocsioszlop, lassan kanyarogva az utcákon.

Ön a forradalom napjaiban autóval járta a várost a brit követség gépkocsivezetőjeként. Milyen képet mutatott Budapest?
Egyrészt optimizmus volt a levegőben – azt érezték az emberek, hogy a jövő ott van a kezükben, úgy formálják, ahogy akarják. Másrészt sok pesti eleve nem mert kijönni az utcára, mert a lakását a párttól kapta, és lekötelezve érezte magát. Sokan nem is gondoltak másra, mint hogy eltűnjenek gyorsan valahogy. Azt éreztem, hogy az ilyen emberekben bizalmatlanság volt mindennel és mindenkivel szemben.