„Mintha ledobtak volna egy atombombát” – MCC-iskolavezető a vírus-társadalomról

Konopás Noémi interjúja a Mandiner hetilapban

Vérre menő viták a közösségi oldalakon: a járvány létezését tagadók esnek neki embertársaiknak, sokszor nyomda­festéket nem bíró stílusban. Mi az oka ennek az elképesztő feszültségnek és frusztrációnak?

Lélektani szempontból olyan válságba kerültünk, amilyet a ma aktív nemzedékek egyike sem élt meg. A szüleink, nagyszüleink emlékezhetnek olyan drasztikus eseményekre, mint 1956 vagy az azt megelőző háború, de aki akkor ifjú volt, ma már a hetvenes­-nyolcvanas éveiben jár. A mai generáció tagjainak – akik döntéshozói vagy véleményközvetítői helyzetben vannak – nincs forgatókönyvük, hogyan viselkedjenek ebben a helyzetben, amikor úgy érzik, odavész a biztonságérzetük. Ilyen válsághelyzetben sokszor cserben hagy bennünket a tudatos énünk, a higgadtságunk, a felkészültségünk és a kommunikációs eszköztárunk. A támpontokat keresve pedig hajlamosak vagyunk abba kapaszkodni, ami először szembejön, legyen az egy frappáns vírustagadó elmélet.

Időzzünk el kicsit a járványtagadásnál. Milyen pszichológiai okai vannak annak, hogy Gődény György és a hasonló nézeteket vallók százezres tömegeket képesek vonzani?

Válsághelyzetben teljesen háttérbe szorul a racionális meggyőzés: bármennyi statisztikát felsorakoztathatunk a covid-19 hatásairól, közzétehetünk roncsolt tüdőkről készített röntgenképeket, nem fog hatni, mert ez a terep nem az értelmi, hanem az érzelmi meggyőzésé. Krízisben ugyanis elengedjük a világ megismerésének igényét, ha valaki rokonszenves és még határozott is, gondolkodás nélkül hiszünk neki. Emellett nagy divat lett az utóbbi évtizedben mindennek a lebecsülése: mindenkinek képesek vagyunk hinni, aki másokat kicsinyel, vagy valami ellenében fogalmazza meg a véleményét. Ráadásul a közösségi oldalakon mindenki azt ír, amit akar, a tájékozódásnál pedig a kényelmi hozzáférés a fő szempont, vagyis azon hírek mentén fogunk elkezdeni gondolkodni, amelyeket a hírfolyamunk elsőként feldob. Nem beszélve arról, hogy krízisben az észlelésünk is szűrőként működik: ha elköteleződöm egy álláspont mellett, onnantól már csak azokat az érveket veszem észre és engedem közel magamhoz, amelyek azt alátámasztják.

Hogyan változott a társadalom lelkiállapota az elmúlt kilenc hónapban, amióta velünk van a korona-vírus-járvány?

Korábbra nyúlnék vissza, hiszen a vírus csak betetőzött egy folyamatot. Az utóbbi évtizedben nemcsak hazánkban, de másutt is jelentősen megnőtt a szorongás szintje. Számos feszültségkeltő eseménnyel, kulturális hatással szembesültünk. Egyrészt megtapasztaltuk, hogy fenntarthatatlan az életmódunk, a felerősödő migrációs hullámok következtében pedig érzékelhettük, hogy kultúránk várhatóan jelentős mértékben átalakulhat. Ráadásul megnövekedtek a terheink, bő egy évtizede nyakig voltunk a gazdasági világválságban. Emellett elkezdtük markánsan újragondolni a család, a párkapcsolat és a nemi szerepek jelentőségét is. A támpontok tehát meginogtak, és ebbe a helyzetbe tenyerelt bele az életünk egészét felforgató vírus. Olyan ez, mintha a megnövekedett feszültségszintre ledobtak volna egy atombombát.

Továbbra sem vagyunk jók a feszültséglevezetésben: a koronavírus-­járvány egyik hozadéka, hogy megugrott a szorongásoldók és az alkohol fogyasztása.

Nemhiába van ma Magyarországon tizenegyezer pszichológus és majdnem kétezer klinikai szakpszichológus: sokan nem hatékony vagy egyenesen maladaptív módját választják a feszültségoldásnak. Amikor érezzük, hogy iszonyú a feszültség, azonnali megváltást akarunk. Ha belobban a fogunk, arra is gyors gyógyírt szeretnénk, ám ez nem így működik: a saját magunkkal való törődés ennél idő- és erőforrás-igényesebb. Tisztában szükséges lennünk a stresszoldás szentháromságával: minden jobban oldja a stresszt, ami szabadtéri, aktív és társas tevékenység. A skála egyik végén tehát a családunkkal való kirándulás van, a másik végén pedig a szobában egyedül ülve valamilyen kütyü nyomogatása. Az utóbbi egyáltalán nem oldja a stresszt, márpedig élek a gyanúperrel, hogy sokan ezt választják a kikapcsolódás forrásának.

Az iskolában rengeteg haszontalan ismeretet is megtanulunk, arról pedig, hogy miként kezeljük kapcsolatainkat vagy szorongásunkat, kevés szó esik. Mit tehetünk azért, hogy a következő nemzedék kiegyensúlyozottabb legyen?

Oktatóként és szülőként is az egyik legfontosabb eszközünk a hitelesség és a személyes példa adása. A fiatalok ugyanis nem elsősorban a szavainkat jegyzik meg, hanem azt figyelik, hogyan nyilvánulunk meg egy adott helyzetben. Mivel a minta vésődik be, óriá­si az idősebb generációk felelőssége. Család-pszichoterapeutaként gyakran találkozom olyan szülőkkel, akik azért szidják a kamasz gyereküket, mert nem hajlandók olvasni. A pszichológus tükröt tart, én is meg szoktam kérdezni, hogy ők mit olvastak legutóbb. „Ja, hát arra nincs időnk.” Ne játsszuk el, hogy meglepődünk a kiszámítható körülményeken.

Mi lesz azokkal, akiknek nincs jó mintájuk?

Nem vagyunk előrébb, ha szidjuk azokat, akiktől nem kaptunk jó példát. A szülők és a pedagógusok felelőssége, ha nem tanítottak meg valami fontosra, de az én felelősségem, hogy utánajárok-e annak, amit nem kaptam meg. E tekintetben nagyon sokat tanulhatunk a mesehősöktől, akik a reneszánszukat élik manapság a pszichoterápiában. Nem keseregnek egész életükben, hanem elindulnak hetedhét országon keresztül, próbatételeket állnak ki. A most aktív nemzedék felelőssége, hogy átgondolja, mit kapott, és amiben hiányt szenved, azt magának kialakítva pótolja.

Milyen esetekben keresik meg a leg­gyakrabban?

A leginkább olyanokkal találkozom, akik nagy megzöttyenést éltek meg a családjukban. Például itt lenne az ideje a fiatalok kirepülésének, vagy annak, hogy a szülők újra közeledjenek egymáshoz, esetleg annak, hogy az ifjú pár meglépje az elköteleződés nehéz döntését. Sokan keresnek amiatt is, hogy a családban valaki pszichoszomatikus vagy mentális tünetekkel küzd, vagy ha maga a párkapcsolat került válságba.

Bagdy Emőke mindig mondja, jobb megjavítani, mint kidobni. Ön is így látja?

Nem tudnék családterapeutaként dolgozni, ha nem hinnék abban, hogy a kapcsolat – legyen az családi, baráti vagy párkapcsolat – érték és lélektani szükséglet. És bár igen sok odafigyelést kíván, olyan dologgal ajándékoz meg minket, amit máshonnan nem lehet pótolni. Bagdy Emőkével egyébként nagy múltra tekint vissza az együttműködésünk, talán mondhatom, hogy kölcsönös köztünk a nagyrabecsülés.

A méltán nagy tekintélynek örvendő pszichológusprofesszor két évvel ezelőtt azzal került a kritikák kereszttüzébe, hogy Varga Mihály nemzetgazdasági minisztert dicsérte egy kampányvideóban. Mit gondol erről?

A hivatásunk abban a tekintetben hasonlít más markánsabb hivatásokhoz – például a bírókéhoz –, hogy mi is nagyon törekszünk a neutralitásra. Ez lélektani értelemben azt jelenti, hogy senki igazságát nem fogadjuk el érvényesebbnek a másikénál. Ezzel együtt nyilván minden pszichológusnak van világképe, közösségi hovatartozása, hite és értékrendszere. Az, hogy ezt mennyire mutatjuk meg a nyilvánosság előtt, nagyon kényes terület. Bagdy Emőkétől elszakadva, nagyon nem tartom szerencsésnek például, hogy politikusok mentális állapotáról nyilatkozzanak vezető pszichológusok vagy pszichiáterek. Diagnózist ugyanis arról állíthatunk fel, aki a kliensünk volt, ha pedig a kliensünk volt, akkor ezt azért nem tehetjük, mert köt minket a titoktartás. Ez az oka annak, hogy pszichológusként általában kerülni szoktuk az aktuálpolitikai kérdésekben való megnyilvánulást, ami persze nem jelenti azt, hogy közéleti, a társadalmat foglalkoztató kérdésekben hallgatnunk kellene. Mégpedig azért nem, mert hivatásunk értékei az egészség, az emberi méltóság, így fontos is, hogy ezekben megnyilvánuljunk.

Ön kiállna valamely politikus mellett?

Konkrét politikus konkrét ügyében biztosan nem szeretnék kiállni. Minden oldalról vannak ugyanis klien­seim. A pszichoterápiába egyébként a politikai kérdések ritkán szűrődnek be, a családok életét nem ez befolyásolja. Hivatásunk apolitikus műfaj, ha nyilvánosan vállalnám fel a véleményem, feladnám a neutralitásomat, ez pedig olyan érzéseket indukálna a világot máshogy látó klienseimben vagy akár hallgatóimban, hogy a továbbiakban már nem lennék számukra hiteles.

Még az év elején nagy vitákat váltott ki szakmai körökben a kuruzslást büntető szabályok szigorítása. Hogy áll most az ügy?

Noha a felbolydulás részben elült, maradt a szakmán belüli bizonytalanság. Jelenleg ott tartunk, hogy kezd átmenni a gyakorlatba a törvény alkalmazása, ám még mindig sokkal több a kérdés, mint a válasz. Senkinek nem jó, hogy sok a tisztázatlan kérdés, ezért fontosnak tartom a jogalkotói szándékot. Ám korántsem gondolom azt, hogy ez az ügy rendezésének egyetlen módja. Kell hogy legyen tere a jogalkotói és a tisztán szakmai alapon szerveződő pszichológusi párbeszédnek. Emellett szükség van belső öntisztulási folyamatra is, ki kell alakulnia annak a szervezeti kultúrának, hogy nem vállalkozom olyan esetre, amelyre nem kaptam felkészítést. Ám ennél sajnos sokszor nagyobb vonzerő a jövedelemszerzési lehetőség: vannak, akik két hónapnyi tapasztalattal vállalnak el olyan klienseket, akik végigkísérése még egy három szakvizsgával, huszonéves tapasztalattal bíró hivatásbelinek is fejtörést okoz.

Önt választották a Mathias Corvinus Collegium Mindset-­Pszichológia Iskolája vezetőjének. Mi vezérli a munka során?

Az MCC-ben meg tudjuk valósítani a klasszikus oktatás egyik legfőbb értékét: a személyes kapcsolatot a hallgatókkal. Az, ami nekünk még osztályrészünkül jutott – hogy neves professzorokkal hatod-, nyolcadmagunkkal beszélgethettünk a hivatásunk fontos kérdéseiről –, manapság a hatvan- vagy akár százhatvan fős pszichológus-­évfolyamokkal kivitelezhetetlen. A mi pszichológiai iskolánknak jelenleg tizenhét hallgatója van, ebben a személyességben átadhatók azok az értékek, mint a hitelesség, az odafordulás, az érdeklődés és a sokszempontúság.

Rengeteg fiatalt képez. Hogy látja a jövő pszichológusait?

A most egyetemista generáció sok szempontból olyan, amilyenné mi szerettünk volna válni. A szó nemes értelmében gátolatlanok, nincsen bennük az a sok korlát, önlebeszélés, amit a mi nemzedékünk és főként a szüleinké hozott magával. Az előttünk járók abba nőttek bele, hogy nem szabad kitűnni, megnyilvánulni, előrelépni. Mi már csak félig kaptuk meg ezeket a gátlásokat, de még küzdünk velük, a most felnövekvő generáció viszont – hála Istennek – teljesen mentes ettől. Asszertívek, van véleményük, meg is fogalmazzák. Ránk, oktatókra nem elsősorban információforrásként tekintenek, inkább elveket, összefüggéseket, példákat és tapasztalatokat várnak tőlünk. Ez egyfelől nagyon izgalmas, másfelől frusztráló is tud lenni, mert oktatóként nem erre készítettek fel minket. Ebben a kérdésben is azt tartom szem előtt, hogy azt keressük, ami összeköt, és ne azt, ami elválaszt.

Címlapkép: Ficsor Márton