Az utolsó mecénás

Van egy kissé rosszmájú anekdota arról a jelenetről, amikor Hatvany Lajos Berlinbe utazott, hogy az ottani egyetemen fejezze be tanulmányait. A pályaudvaron mentora, Gyulai Pál irodalomtörténész így búcsúzott tőle: „Majd írjon!” Hatvany pedig szó szerint vette a búcsúszavakat, s ezért lett belőle író. Ebből a történetkéből is látszik, hogy a száznegyven éve született Hatvany Lajos kortársi megítélése némiképp ellentmondásos volt. Amiben nyilván közrejátszott az is, hogy dúsgazdag cukorgyáros családból származott, s ez már önmagában okot adott arra, hogy sokakat a sárga irigység emésszen már a nevének hallatára is. „Az utolsó mecénás”, ezzel a jelzővel illeti az utókor Hatvanyt, nem véletlenül. Bár nyilván nem a legutolsó volt, aki vagyonának tekintélyes részét művészetpártolásra fordította Magyarországon. Igaz, ilyen hevülettel és elszántsággal rajta kívül kevesen vettek részt az irodalmi életben a huszadik század első évtizedeiben. Hatvany Lajos egyik nagy érdemének a legendás Nyugat folyóirat alapítását szokás tartani.