Fotó: Székely Aladár felvétele, 1910-es évek / Wikipédia
Van egy kissé rosszmájú anekdota arról a jelenetről, amikor Hatvany Lajos Berlinbe utazott, hogy az ottani egyetemen fejezze be tanulmányait. A pályaudvaron mentora, Gyulai Pál irodalomtörténész így búcsúzott tőle: „Majd írjon!” Hatvany pedig szó szerint vette a búcsúszavakat, s ezért lett belőle író. Ebből a történetkéből is látszik, hogy a száznegyven éve született Hatvany Lajos kortársi megítélése némiképp ellentmondásos volt. Amiben nyilván közrejátszott az is, hogy dúsgazdag cukorgyáros családból származott, s ez már önmagában okot adott arra, hogy sokakat a sárga irigység emésszen már a nevének hallatára is. „Az utolsó mecénás”, ezzel a jelzővel illeti az utókor Hatvanyt, nem véletlenül. Bár nyilván nem a legutolsó volt, aki vagyonának tekintélyes részét művészetpártolásra fordította Magyarországon. Igaz, ilyen hevülettel és elszántsággal rajta kívül kevesen vettek részt az irodalmi életben a huszadik század első évtizedeiben. Hatvany Lajos egyik nagy érdemének a legendás Nyugat folyóirat alapítását szokás tartani.
Mert hiába sakkozgattak itt emberek olykor ötszázezer forintokkal reggeltől estig, ha eközben egy titkos bugyorban lapult még néhány raklapnyi pénz, ami csak arra várt, hogy olyanoknak legyen kiosztva, akik egyrészt nem szorulnak rá, másrészt pedig nem érdemlik meg.
A halál sűrű, nyelven és értelmen túli, transzcendens jelenléte nehezen ereszt. Fogva tart, de ebben a fogva tartásban nincs semmi kényszer vagy sötét színezet. Győrffy Ákos írása.