Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Damjanichné Csernovics Emília és Batthyányné Zichy Antónia számára a vallási és nemzeti elkötelezettség nem csupán eszméket jelentett: tettekre serkentő fontos alap volt.
Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.
Az 1848-as szabadságharcban elhunyt férfiak ezrével hagytak hátra özvegyeket. Ahogyan tizenhárom vértanúról – és a sokszor velük együtt emlegetett Batthyány Lajosról – jelentőségük okán külön is megemlékezünk minden évben, úgy több asszony megérdemli a név szerinti elismerést.
Az aradi özvegyek közül Damjanich Jánosné Csernovics Emíliáról olvashatunk a legtöbbet, amiben nagy szerepe lehet annak, hogy ő éppen úgy viselte a neki jutó sorsot, ahogyan azt a közvélemény elvárta.
„Egy emberéleten át alig tett egyebet, csak gyászolta férjét s emlékeinek élt” – közli róla 1890-ben a Vasárnapi Ujság. Az apai oldalon szerb származású, Aradon született Emília hosszú jegyesség után házasodhatott csak össze Damjanichcsal, ugyanis édesanyja ellenezte a frigyet a férfi kicsapongó, költekező életstílusa miatt. 1847-ben keltek egybe, ám kétéves házasságuk alatt csak hónapokat tölthettek együtt.
Férje halála után több mint egy évtizeden át visszavonultan élt, 1861-ben, a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületének megalapításakor tért csak vissza a közéletbe. Közös céljuk volt:
„a) Az anya magasztos hivatásáróli fogalmat a nemzet minden osztályánál terjeszteni.
b) A feleség hivatásának fogalmát kifejteni, megkedveltetni, a háziipar számos ágának művelését s terjesztését eszközölni.
c) A honleányi kötelességek kifejtése, megismertetése s azok betöltésére való serkentés.”