Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Ottlik Géza harminc éve, 1990. október 9-én hunyt el.
Szokás mondani, hogy Ottlik Géza volt az utolsó nagy formátumú író a 20. századi magyar irodalomban. Ami persze nyilván túlzás, bár érteni vélem, miért gondolják ezt sokan. Ottlikban valóban volt valami, ami kiemelte kortársai közül, és egy sajátos, csak rá jellemző és csak őt megillető helyre állította a magyar irodalom örökkévalóságában. Valahogy mindig távol állt a többiektől, nem volt a része semmiféle irányvonalnak és csoportosulásnak. Rá is illik az a meghatározás, amit például Bodor Ádám emleget olykor magával kapcsolatban: magáníró. Ottlik is ilyen magáníró volt, életműve bizonyos értelemben zárvány, nem teremtett iskolát (inkább megírta az Iskolát), egyértelmű hatása nem látszik az őt követő generációk műveiben – noha tudható, hogy Esterházy Péter és Lengyel Péter nagyra értékelte.