Nem vagyok abban biztos, hogy Márai szerette volna az első regényemet
Szerinte a detektívregények túlcifrázzák a dolgot…
Minket nem lehet sehonnan hazazavarni, elüldözni – mert, mint a magyar nyelv, térben és időben jelen vagyunk.
Nem is olyan ritkán a műveltség tragikus hiányát igazolandó bukkan fel az a vélemény, hogy a határon túli magyar polgártársunk menjen oda, ahol megszületett. Hőzöngő tüntetéseken, kocsmaasztaloknál, a médiában és kommentek formájában tép fel mély sebeket a meggondolatlan szó. A minap Vidnyánszky Attila került a lumpen ostobaság célgömbjébe, de vonatkozik ez a kitiltó szándék valamenynyiünkre. Többek mellett rám is, aki a határtól pár száz méterre a túloldalon születtem – gyalog tizenöt percnyire, kerékpáron öt! – az akkor néhány hónapja másodszor is megtépázott országomtól. Ráadásul már négy évtizede papíron is büszke magyar állampolgár vagyok.
Akkor a határ mindent eltiltó, olykor bizony halálosan veszélyes vonala mögött mind a két oldalon születtek meg a kortársaim, rokonaim, barátaim. Kölcsönösen bámulhattuk az elidegenített tájat, az esti fényeket. Kölcsönösen voltunk egymásnak határon túliak. Mégis, hová mehetnénk mi haza? És egyáltalán, mi a haza? Ezt nem Gyurcsány bagázsától, a szóban vagy írásban hőzöngőktől kérdezem, inkább magamtól és a csöndes, józan többségtől.