„Édes Erdély, itt vagyunk”

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban.

Egy emberként sóhajthatott fel több mint félmillió honvéd hazánk keleti határán, amikor nyolcvan évvel ezelőtt, 1940. augusztus 28-án hajnalban jött a hír: mégsem kell megindulni a túlerőben lévő román hadsereg ellen, mert Bukarest aláveti magát a német–olasz döntőbíráskodásnak.

Az augusztus 30-án született második bécsi döntés (román terminológiában: diktátum) újrarajzolta a trianoni békediktátum (román terminológiában: békeszerződés) által rögzített, egyértelműen igazságtalan román–magyar határvonalat. Előzetesen az történt, hogy a magyar vezetés a bolgárokkal együtt lényegében azzal zsarolta meg a sokáig a status quo fenntartásában érdekelt Németországot, ha ő nem segít, akkor bizony az erre buzgón felkínálkozó szovjetekkel osztják fel Romániát, katonai erővel.

Végül ezt elkerülendő született meg az az új határvonal – amelynek megismerésekor Mihail Manoilescu román külügyminiszter az anekdota szerint elájult –, amely mintegy 43 ezer négyzet-kilométernyi területet juttatott vissza hazánknak 2,4 millió, zömmel magyar lakossal. Bár a visszakapott terület kisebb volt a minimális magyar igényeknél, a hazai közvélemény érthető módon örömmámorban úszott. Románia tizennégy napot kapott a visszacsatolt területek kiürítésére, a magyar hadsereg pedig szeptember 5-én kezdte meg virágesővel tarkított bevonulását a visszakapott területekre.

A visszatért Erdély – 1940–1944 című könyvet jegyző történész, Ablonczy Balázs lapunknak elmondja: az alacsony gépesítettsége miatt – elvégre a fegyverkezés csak két évvel korábban kezdődhetett meg – a magyar hadsereg zöme az új határig, a háromszéki Sósmezőig tartó négy-ötszáz kilométeres utat gyalog tette meg, ami nem kis feladat volt, de fűtötte a honvédeket a lelkesedés, hogy húsz év után ismét mint magyar földet taposhatják Erdély útjait.