Boris Johnson, a sztoikus?

Dobozi Gergely írása a Mandiner hetilapban.

 „Pacta sunt servanda”, vagyis a „megállapodásokat teljesíteni kell” – szól az örök érvényű jogelv, amely a római jogfejlődés óta a szerződő felek közötti kölcsönös bizalom alapja.

Felmerül tehát a kérdés: mi sarkallja a nemzetközi közösséget arra, hogy bizalomvesztést helyezzen kilátásba egy olyan állammal kapcsolatban, mint az Egyesült Királyság, amelyet évszázadok óta a jogállami gondolkodásmód zászlóvivőjeként tartanak számon?

Noha 2020 eleje óta az Egyesült Királyság papíron már nem az Európai Unió tagja, számos kérdés maradt megválaszolatlanul. Ezek egyike, hogy a két fél milyen feltételekkel kapcsolódjon egymáshoz a jövőben úgy, hogy egyfelől az Egyesült Királyság, másfelől pedig az uniós közös piac integritása is megmaradjon.

Attól tartva, hogy a britek hátrányos helyzetbe kerülhetnek az alkufolyamat során, Boris Johnson miniszterelnök egy úgynevezett belső piaci törvényjavaslattal (Internal Market Bill) húzná keresztbe a meglévő megállapodást, jogosítványokat adva minisztereinek az EU-val kötött szerződésbe foglalt vállalások felülbírálására.

Johnson aggályai nagyjából két fő problémafelvetés mentén húzódnak: sérülhet egyfelől az ország területi integritása, ha belföldön eltérő vámszabályok lépnek életbe, másfelől csorbát szenvedhet a politikai integritás is, ha a kormányzat mellett Brüsszel is dönthet arról, kinek adható támogatás, és kinek nem.

A lépéssel kapcsolatban nemtetszését fejezte ki a nemzetközi közösség – ezen belül nyilvánvalóan az uniós fél –, de kisebbfajta lázadás ütötte fel a fejét a brit konzervatív tory párton belül is. A fellázadt képviselők jellemzően azt kérték számon Boris Johnson javaslatán, hogy tervezete önkényesen tenné zárójelbe az Európai Unió és az Egyesült Királyság közötti kilépési megállapodás jelentőségét, rontva a szigetország nemzetközi tekintélyét.

„Attól tartva, hogy a britek hátrányos helyzetbe kerülhetnek, Boris Johnson miniszterelnök egy úgynevezett belső piaci törvényjavaslattal jogosítványokat adna minisztereinek az EU-val kötött szerződésbe foglalt vállalások felülbírálására”

A törvényjavaslat ugyanis a jelentős gazdasági anomáliák­kal járó „no-deal Brexit”, vagyis a megállapodás nélküli kilépés esetére adná a már említett jogosítványokat a miniszterek kezébe. Csakhogy – és a probléma lényege ebben áll – Johnson opponensei szerint az Egyesült Királyság és az Európai Unió közötti kilépési megállapodás részét képező „ír–északír jegyzőkönyv” minden, a miniszterelnök által vitatott tárgykört megnyugtatóan rendez (Johnson főleg e jegyzőkönyv jelentőségét relativizálja).

Ahogy az az Egyesült Királyság és az Európai Unió közötti megállapodás szövegéből is következik, a felek kölcsönösen felismerték, hogy védelmet kell biztosítani az uniós és az egyesült királyságbeli állampolgároknak, és ennek kapcsán egyes uniós szabadságjogok – így különösen a tőke és a személyek szabad mozgása – jelentősége megkerülhetetlen. Tudniillik a britek kilépését követően a szigetország több mellékszálon is kötődik majd az Európai Unióhoz – elég csak a továbbra is tagállam Írországra vagy a ciprusi felségterületekre gondolni. Erre tekintettel a felek külön jegyzőkönyvben rögzítették azokat a szempontokat, jogokat és kötelességeket, amelyeket e különleges helyzet kapcsán betartani rendeltek.

Röviden megjegyzem

A jegyzőkönyv többek között egyfajta pufferzónát generál Nagy-Britannia és az unió között, amely tulajdonképpen az Egyesült Királyság részét képező Észak-Írország területével azonos. Célja, hogy az áruforgalom és a brexit ne ássa alá az Ír Köztársaság és Nagy-Britannia között nagy nehezen kivívott békét, s hogy ne kelljen visszaállítani a határellenőrzést az ír–északír határon. A civilizált célkitűzések ellenére elviekben mégis vámhatárt teremthet Nagy-Britannia és Észak-Írország között – tehát a szuverén államnak számító Egyesült Királyságon belül.

Az államoknak joguk van területi integritásuk és politikai épségük megőrzéséhez, ez az ENSZ Alapokmányából közvetlenül fakadó jogelv – erre egyébként Johnson maga is nyíltan hivatkozik. Mi több, magának a törvénytervezetnek is ez a hivatalos magyarázata. Röviden: fel kell készülni arra, hogy az Egyesült Királyság gazdasági és területi integritása még akkor is védendő érték, ha nem sikerült mindenben megállapodni az EU-val.

A szerződés betartásának kötelezettségén, illetve az állam integritásának sérthetetlenségén túlmenően egy harmadik jogelv is felmerül az üggyel kapcsolatban. Ez az úgynevezett clausula rebus sic stantibus, vagyis a körülmények alapvető megváltozására vonatkozó alapelv. A kései sztoa filozófusai, főleg Seneca és részben Cicero nyomán eresztett gyökeret a jogrendszerekben, azután, hogy Szent Ágoston és Szent Ambrus a keresztény etika részévé emelte.

E klauzula csak korlátok között, több feltétel egyidejű fennállása esetén alkalmazható. Olyan lényeges körülmények megváltozása indokolhatja csak, amelyek már a szerződéskötés pillanatában is fennálltak, és megváltozásukat nem a rendes élet- és üzletvitel eredményezte, tehát a változással senki nem számolhatott. Úgyszintén elengedhetetlen feltétel, hogy a változás számottevő hátránnyal sújtsa a klauzulára hivatkozni kívánó felet.

Egy Lisszaboni Egyetemhez kötődő tanulmánykötetben publikált esszé (Brexit as an Exceptional Change of Circumstance?) szerint a brexit kapcsán szűk keretek között ugyan, de alkalmazható a körülmények megváltozására vonatkozó fenti elv, nyilvánvalóan azokkal a megkötésekkel, amelyek a nemzetközi jogból fakadnak (tudniillik nem lehet erre hivatkozni országhatárok megváltoztatása céljából, illetve nem hivatkozhat a klauzulára az sem, aki maga is vétkes a körülmények alapvető megváltozásában). Az viszont a jövő kérdése, hogy a „no-deal Brexit” mint a brit kilépés egyik lehetséges forgatókönyve bekövetkezik-e, s ha igen, kinek a hibájából.

Röviden megjegyzem

 ***

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.