Az önfelmentés privilégiuma

Ha nagyvonalúan fogalmazunk, a nyugati világ a „fehérek kiváltságainak” (white privilege) vehemens kritikájától hangos. Valójában a tömegmédiától az egyetemekig tombol a fehérellenes rasszizmus. A korszellem vitorláját demog­ráfiai megatrendek szelei dagasztják, a horizonton nem látszik nyugvópont. Közben az egyre növekvő nyomás miatt a társadalmi igazságosságra hivatkozva szélsőbaloldali gondolatok kerülnek a politikai fősodor agendájára. Nem igényel különös jóstehetséget megállapítani, hogy nehéz és küzdelmes idők várnak a jobboldaliakra.

Carrie Lukas konzervatív aktivista, ötgyermekes édesanya és az Independent Women’s Forum elnöke.

Már évtizedekkel ezelőtt feltűnt neki, hogy újságírói megkeresések alkalmával az általa vezetett civil szervezetet minduntalan jobboldaliként jelölik – amivel semmiféle gondja nincs, azt azonban nehezményezi, hogy ugyanez a gyakorlat látványosan elmarad a baloldali agytrösztök megszólaltatásakor. Az is szemet szúrt neki, hogy a népszerű életmódmagazinokban szinte sosem ünnepelnek konzervatív nőket, a baloldaliak világképét pedig magától értetődő normalitásként mutatják be. Lukas szerint a nyugati kultúrában éppen „a progresszív világnézet élvez kiváltságot azáltal, hogy alapértelmezettnek állítják be”. Sokan beszélnek rendszerszintű faji kiváltságokról, ám az ideológiai kiváltság problémája legalább olyan mélyen gyökerezik.

A trükk, hogy a tömegkultúra, a média- és szórakoztatóipar csaknem egyöntetű támogatásának dacára a progresszív mozgalmak sikeresen pozicionálják magukat kollektív áldozatként. Olyannyira, hogy ma már éppen az áldozatisághoz társulnak a legmarkánsabb privilégiumok. Az egyik ok, amiért a „woke” stratégia kifejezetten káros a közösség számára, hogy tagjai saját áldozati státuszuk rabjaivá válnak, személyes fixációt építve vélt vagy akár valós hátrányukra.